Anyád napja

Charlotte (Jennifer Lopez) végre megtalálta álmai férfiját, vele együtt viszont megkapta rémálmai anyósát, Violát (Jane Fonda) is, aki a televízió primadonnája volt míg a közelmúlban ki nem rúgták. Viola most attól retteg, hogy hamarosan elveszti a fiát, ahogy elvesztette imádott munkáját is. Elhatározza hát, hogy a világ legrosszabb anyósává alakulva örökre elijeszti Kevin újdonsült menyasszonyát. Charlie nem esik kétségbe, és úgy dönt, felveszi az elé vetett kesztyűt. Megkezdődik a harc, amelynek nem kisebb a tétje, mint hogy melyikük legyen a család Első Asszonya. (port.hu)

Igazából csak azért néztem meg ezt a filmet, mert még mindig nem tudtam elhinni, hogy Jane Fonda 70 évesen is ilyen szuperül tud kinézni. Pedig tud! Igaz, ebben a filmben teljesen más a szerepe, mint a Georgia rule-ban; de inkább nem is szépítek a dolgon és leírom, hogy hisztizik, hisztériázik, ordít, üvölt, gonoszkodik, bőg, s eközben összes arcizma megfeszül. És igen, azért vannak ráncai. Viszont estélyibe öltözve... hihetetlen. És... hát szerintem tuti van ebben szerepe némi photoshop-os utómunkának. Nem, nem gonoszkodásból írtam, de azt szokták mondani, a nők kezén és nyakán szokott látszódni, hány évesek is valójában. Nos, photoshop-gyanakvásomat épp ez támasztja alá. az ő bőre ugyanis a nyakán olyan hamvas, mint egy tizenévesé.

Jennifer Lopeznek pedig még mindig drabális méretű a feneke. ;) Ez legalább kárpótol, sőt, gonosz kis kárörömmel tölt el. És még mindig ugyanazt a kis szerencsétlen "csóró lány vagyok, de szép a lelkem" szerepet játssza, mint legutóbb a Ralph Fiennes-os filmben (nem véletlenül nem emlékszem a címére... annyira idegesített, hogy gyorsan száműztem az emlékét is). Sőt, visszagondolva valahogy úgy érzem, nincs is rendesen "kibontva" ez a karakter.

A férfi főszereplő, Michael Vartan, viszont még mindig szörnyű helyes és olyan aranyosan mosolyog, hogy az ember lánya legszívesebben megölelgetné a monitort... :) Ugyanakkor bosszantó, hogy a két nő épp miatta kap hajba, ő pedig mindebből semmit sem vesz észre.

A sztoriról nincs sok mondanivalóm... Elég lapos, felejthető, közhely-puffogtató és helyenként már idegesítően gagyi. A Jane Fonda által alakított karakter eleinte még tetszett is, mármint olyan értelemben, hogy egyedinek találtam. Például a film elején, mikor a 17 éves "utódjával" készít riportot, az egy jó jelenet. Csak aztán unalmassá, lapossá vált a történet. A különféle filmekben már unalomig ismételt oda-vissza "kibabrálós" technikák lettek felvonultatva, majd pedig az egész kimerült abban, hogy J.Lo ártatlan nézésű, nyuszika szemeibe kellett volna beleszeretnünk, illetve a félig megháborodott anyósán sajnálkoznunk. Így lett a filmből egy egyszer, lehetőleg félálomban vagy evés közben nézhető, béna kis vígjáték.
Azért kár érte.

2/5

Anyja, lánya, unokája

Újabb három nő, újabb múlt hétvégi itthon-mozizós beszámoló.

Most inkább én írok rövid tartalmat a filmről. Meglepő módon, mint azt a magyar cím is mutatja, szerepel a filmben egy anya, Georgia. Szigorú, mélyen vallásos, határozott asszony, aki a környezetétől is elvárja, hogy ezeket a szabályokat követve éljen (innen az eredeti cím is: Georgia rule). Például, bármi is történik, teszem azt, haldoklik a férje, ő akkor is este 6-kor terít a vacsorához, és este 10-kor fekszik le aludni. Lánya egyébként épp emiatt költözik el tőle és szakít meg vele minden kapcsolatot. Azonban unokája olyan szinten kezelhetetlen, hogy végső kétségbeesésében a nagyihoz száműzi nyárra, egy világvégi kis faluba, hátha majd ott megtanul viselkedni. A kiscsaj meg is érkezik, jól ki is borít mindenkit, de lassan már kezdené megtalálni a hangot a nagyival, amikor nyeglén benyögi, hogy őt bizony 12 évesen molesztálta a nevelőapja. Először persze azt gondoljuk, hogy ez egy újabb kamu, amivel fel akarja hívni magára a figyelmet, ám a nagyi mégis hisz neki. A lány anyja is odautazik, próbálja rávenni a lányát, vonja vissza a vádakat, de idővel már ő is elbizonytalankodik a mese igazságtartalmát illetően, sőt, mi, nézők is, egészen a film végéig, sodródunk a két véglet között.

Könnyed, nevetgélős-beszólogatós családi mozinak hinné az ember, aztán erre kiderül, hogy nagyon is komoly témát boncolgat.

A színészek tényleg remekek, a nagyit alakító Jane Fondáról pedig még mindig nem tudom elhinni, hogy valójában 70 éves!!! (Pedig jól utána kerestem a neten, és tényleg így van!) Felicity Huffman játssza az anyát, aki, ja, úgy mellesleg alkoholista. Ő is jót alakít, bár kicsit olyan furcsa ez a szerep... de mindegy, ígyis-úgyis ő a kedvenc született feleségem. ;) Lindsay Lohan pedig... hát, ő valószínűleg csak önmagát adja. Tudjátok, "csak a szokásos"... :) Viszont ebben a filmben, ebben a szerepben tényleg maximálisan jó ez a hisztis, visító, villantgató tinilány-figura (amit kábé azonosítunk is már vele).

Összefoglalva, tetszett, tetszett. Pedig mást kaptam, mint amit vártam. Voltak persze így is kedves karakterek, vicces jelenetek, jó beszólások. De talán pont a "nem várt fordulat" miatt van az, hogy mégsem vált komolytalanná a film.

4/5

Elvált nők klubja

Nem először láttam most hétvégén ezt a filmet, igaz, nem is sokra emlékeztem már belőle. Sőt, annak idején, sok-sok éve, talán nem is értettem pontosan, hogy miről szól. De a három főszereplőnő és a film végi táncuk természetesen felejthetetlen volt. :)

Ezt írja a port.hu: 1969-ben egyszerre diplomázik le négy lány Xintia, Elise, Brenda és Annie. Négy elválaszthatatlan jóbarát, akik örök segítséget és barátságot fogadnak egymásnak. Az évek múlásával azonban messze kerülnek egymástól, s egy szomorú tragédia, Xintia öngyilkossága hozza ismét őket össze. Kiderül, hogy nagy szükségük van egymásra. Mindhárman elváltak és mind lelkileg, mind anyagilag csúnyán rászedték őket. A közös katasztrófa egységbe kovácsolja őket, elmés bosszúra készülődnek az ex-férjek ellen. Mivel az asszonyok saját karrierjükön túl nem csekély szerepet vállaltak férjeik üzleti életének felépítésében, tisztában vannak gyenge pontjaikkal. Az örökre megbélyegzett "első feleségek" támadásba lendülnek volt férjeik ellen, hogy "visszafizessenek" nekik mindent, kamatostól.

Szerintem ez a film már olyan nagy klasszikus, hogy nem sokat kell most itt elmélkednem róla.
Azért azt nem tudom megállni, hogy le ne írjam: Bette Midler, Goldie Hawn és Diane Keaton óriásit alakítanak. :) Az én kedvencem egyébként Bette Midler, már a Barátnők óta. Dian Keaton  pedig már ebben a filmben is előadja azt az idióta, idegtépő vihogását, ami a Minden végzet nehéz című felmet Jack Nicholson ide, vagy oda, de számomra élvezhetetlenné tette.

Az apróbb szerepekben pedig több ismerős arc is feltűnik. Például, nagy meglepetésemre a "csábító bulímiás fruskák" szerepében Sarah Jessica Parker és Heather Locklear. Az előbbiről jutott eszembe, hogy ugyan sokat áradoztam én itt a SATC-lányokról, és hogy milyen jó is, hogy ilyen nagy barátság van köztük, mégis, a három fent említett nő az "idősebb korosztályból" simán lejátssza őket a színről. És igen, az ő barátságuk is legalább olyan szilárd, ha nem épp szilárdabb.

5/5

Álmodozók

Ezt írja a port.hu: Párizs, 1968. májusa. A diákok az utcára vonulnak, hogy a francia oktatási rendszer ellen tiltakozzanak. A munkások hamarosan követik őket és néhány nap leforgása alatt az elégedetlenkedők száma akkorára dagad, hogy kezdi komolyan veszélyeztetni a fennálló politikai rendszert. Isabelle és testvére, Theo egyedül maradnak szüleik tágas, belvárosi lakásában. Az utcán találkoznak Matthew-val, az amerikai diákkal, aki néhány napja érkezett csak meg Párizsba. A testvérek meghívják magukhoz. Ők hárman határozzák meg az együttélés játékszabályait, amelynek segítségével felfedezik saját érzelmi és szexuális identitásukat. Az Álmodozók beavatási út: a három fiatal a közös élet során szerzett tapasztalataikból próbálja megismerni önmagát.
Az Álmodozók az első film, melyet az 1968 májusában történt forradalomról készítettek. Bertolucci célja nem az események pontos és történelemhű ábrázolása és nem is a nosztalgikus visszaemlékezés. A rendező sokkal eredetibb módot választ: egy intim, zárt helyet használ színtérül, hogy megpróbálja megragadni ennek a gyönyörű időszaknak a szellemiségét. Bertolucci azt állítja, hogy '68 tavaszának gyökerei visszanyúlnak egy másik eseményhez, amely ugyanebben az évben, februárban történt, amikor André Malraux elbocsátotta Henri Langois-t a mozi éléről. Állítása szerint tehát a mozi lehetett az eredete ennek az intellektuális és szexuális forradalomnak, a fiatalok szabadságvágyának és a polgári értékek és a polgári erkölcs visszautasításának.

Elöljáróban csak annyit, hogy nem is terveztem írni a filmről. Sőt, megnézni sem nagyon terveztem, teljesen véletlenül került a kezembe, semmit sem tudtam róla. Most viszont olvastam róla egy-két dolgot, amin megérte elgondolkozni...

Amúgy vicc, hogy mindig kifogom az ilyen erősen szexuális tartalmú filmeket. Az a helyzet, hogy míg az Ellenséges vágyakról azt írtam, hogy nagyon-nagyon tetszett és nem találtam (nagyon) durvának azokat a bizonyos jeleneteket sem, amik miatt tizennyolcas karikát kapott, addig az Álmodozókról azt kell mondanom, hogy helyenként viszolyogtam tőle és hálát adtam a véletlennek, hogy egyedül nézem, mert máskülönben iszonyú zavarban lennék.

Mert hát mi is van ebben a filmben? Mindenféle lázadás, leginkább minden ellen. Szabadság. Fiatalság. Igazán remek. De a testvérek közti pucéran hempergőzés nálam már messze túlmegy ezen. (Konkrétan a biztosítékot is kiveri.) Szerencsére "direktben" nem mutatnak semmit, de sejtetik, a főszereplők pedig a fél filmet alulöltözötten töltik. És nem, nem csak a bokájuk villan ki...
(Amúgy tök nehéz volt "normális" plakátot találnom, amit ide kitehetek.)

Szóval, tényleg keserű szájízzel állítottam le a lejátszót. Nem tetszett, ez van. Miért is akarok mégis írni róla? Hát,

1, mert a '68-as párizsi események adják a sztori hátterét, és véletlenül épp erről kuksol itt a polcomon egy kis iromány, csak még nem volt türelmem átrágni. Egyébként kár, hogy csak háttérként szolgál...

2, mert a zenéje nagyon tetszik. Sok szép dalt és sok jó számot válogattak hozzá össze, például ezt az Edith Piaf dalt is.

3, mert így kicsit átgondolva a dolgot... nem olyan rossz a történet, csak hát azt a fent említett testvérek közti intim szálat kellett volna nemkicsit visszavenni. Itt viszont most szeretnék idézni egy imént olvasott kritikát: "ez egy művészfilm, sokszor még maga a rendező sem érti, mit miért tesz bele." :) 

Ami tetszett nekem, az az volt, mikor rájöttem, a testvérpár tulajdonképpen egy álomvilágban, a filmek világában él. Sajnos azokat a fekete-fehér filmeket, amiket bevágtak, nem ismerem, de az egy nagyon szép megoldás volt annak bemutatására, hogy ők ketten tulajdonképpen ezeket a jeleneteket "játsszák el". A kedvencem a futkározás a Louvre-ban (innen a lenti kép is).

És kivételesen most az amerikai srácnak szurkoltam. :) Próbálta szétzúzni ezt az aberrált kapcsolatot a testvérpár között. Szerette ő mindkettőjüket, de... a lányba szerelmes volt. Mikor az mégis a hülye bátyját választja, annyira érezhető és annyira elszomorító az amerikai srác fájdalma. Tudja jól, hogy ez egy abnormális kapcsolat, amiben ő csak harmadik lehet és ilyen szerepet senki nem kívánna magának... de akkor is, mit számít mindez, mikor ő szereti a lányt és nehéz elengednie.

Szerencsére nincs semmi nyálas lezáró jelenet. A befejezés úgy tökéletes, ahogy van: vive la révolution!

3/5