2009. december 5.

Üzenet a palackban

Theresa éppen túlesett egy fájdalmas váláson és két dolog maradt számára, ami kitölti életét: kisfia, Jason és a munkája a Chicago Tribune riportereként. A világ felé mutatott eltökélt arca nyugalmat sejtet, de valójában csak távoli álarc, mely elrejti valós érzéseit: csődbe jutott kapcsolata felett érzett elkeseredettségét és szilárd elhatározását, soha többé nem engedi, hogy bárki is fájdalmat okozzon neki. Egy magányos hétvégén azonban, amíg kisfia az apját látogatja meg, élete regényes fordulatot vesz. Tengerparti sétája során talál egy palackot, benne megindító, szenvedélyes hangú üzenet, G. aláírással. A levél költőisége és fájdalma szíven üti Theresát és szinte beleszeret a férfibe, akit sosem látott. Aztán ahogy jó riporterhez illik, nyomozni kezd a különös írás szerzője után.
A keresés végül sikerrel jár és kiderül, hogy hasonlóan sebzett emberrel hozta össze a sors. A szomorú sorokat bizonyos Garret Blake vetette papírra, Észak-Carolinában él és vitorláshajók építésével foglalkozik. A férfi imádott felesége halála óta nem találja helyét az emberek között és az apjával töltött időt leszámítva szinte teljes magányban tölti napjait. Dodge, az apa megpróbálja kizökkenteni fiát a gyász szorításából és emlékezteti, hogy választania kell a múlt és jövő között. S e jövőt talán éppen Theresa jelenti.
(port.hu)


Emlékszem, annak idején gondolkoztam rajta, hogy megnézem moziban a filmet, de olvastam róla egy ajánlót, ami szerint ez minden idők legunalmasabb és legvontatottabb romantikus alkotása, így aztán hagytam magam lebeszélni róla és végül inkább mást választottam helyette. Érdekes, mert azóta sem feledkeztem meg róla, pedig ez rég lehetett, maga a film is 1999-es.

Na de ma végre eljött az ideje és reklámokkal teletűzdelve ugyan, de délután végre végignézhettem. Hááát, lehet, hogy kár volt ennyit várnom vele; úgy érzem, ma már kicsit "öreg" vagyok az ilyen sztorikhoz, jobban vágyom a romantikus happy endeket és az örömkönnyeket, mint a mély szomorúság és megrendülés okozta katarzisélményt. Na jó, azért ez utóbbi sem semmi ám - legemlékezetesebb filmélményeim épp az ilyen befejezésekhez kapcsolódnak.

Egyébként maga a film roppant pörgősen és izgin indul, aztán utána lelassul és a hangsúly sokkal inkább az apró rezdülésekre és a bátortalanul, de határozottan és erősen előtörő érzelmekre helyeződik (talán ezért nevezte vontatottnak az egykori kritika). Nem rossz ez, tényleg nem rossz, csak az a baj, hogy közben már tudjuk, hogy van itt egy probléma, ami ha felszínre kerül, igen nagyot fog robbantani, így szinte minden jelenetben erre készülünk. Azonban miután ez megtörtént, a forgatókönyv eltér az előre jósolttól és ezzel nem kis meglepetést okoz a megrendült nézőnek...

Szóval nem rossz film ez. Komoly, de hétköznapi témát, a veszteség feldolgozását járja körül, kicsit sem tiszteletlenül, mégis kedves, szinte simogató, időnként szívbemarkoló, időnként  viszont megmosolyogtató stílusban. Robin Wright Penn alakítása is szuper (bár szinkronhangjával helyenként nem teljesen voltam kibékülve), Kevin Costner pedig tökéletesen hozza a lelki sérült "halászfiút". Mellékszerepben láthatunk még egy Paul Newman által formált szimpatikus karaktert is; nemcsak a szerep oldja kicsit a komor hangulatot, hanem már a nagynevű színész feltűnése is a filmben.

4/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése