2010. április 29.

Egy lányról

A hatvanas évek külvárosi Londonjában élő Jenny (Carey Mulligan) még nincs 17 éves. A ragyogóan okos és csinos diáklány franciául tanul, csellózik, és Oxfordban készül folytatni tanulmányait kissé vaskalapos apja (Alfred Molina) legnagyobb örömére, közben a felnőtt életről álmodozik Juliette Greco lemezt hallgatva hálószobájában. Egy nap megismerkedik a harmincas Daviddel (Peter Sarsgaard), aki autóján hazaviszi az esőben ázó lányt. A találkozásból hamarosan románc lesz. A kifinomult férfi olyan életstílussal ismerteti meg Jenny-t, amiről addig csak álmodott. Az éttermek, színházak, aukciók, lóversenyek, vidéki kiruccanások és a szerelem forgatagában Jenny kezdi elveszíteni érdeklődését a tanulás iránt, és ez ellen David simulékony modorától elkápráztatott konzervatív szülei sem tiltakoznak. Bár Oxford már kéznyújtásnyira van, otthagyja az iskolát, és az új életre készül, amikor egy nap többtonnás sziklatömbként rászakad az igazság. Szembe kell néznie a kérdéssel: mit akar kezdeni az életével? (port.hu)

Először azt gondolnánk, hogy ez is csak egy romantikus filmecske egy tinilány és egy harmincas pasi kapcsolatáról. Hát most szólok: nem az!

Időnként mesés, máskor meg fájdalmas. Időnként mosolyogsz és vágyódva nézed, máskor meg szétvet az értetlenség és felháborodás. Megmozgat, megindít, hullámhegyeket és hullámvölgyeket jársz be, együtt a főszereplővel. Eleinte ártatlanul, nagy szemekkel nézed, kissé félve is, majd vele együtt veszíted el ártatlanságodat és ábrándulsz ki.

Hiszen itt egy pasi, egész helyes, határozottság és élettapasztalat süt belőle, meg valami plusz, ami ellenállhatatlanul vonzóvá teszi. és persze ami a legjobb: úgy tűnik, érdeklődik irántad. Azt csak később tudjuk meg, hogy ez az egész csupán egy szerep, amit tökéletesen játszik, de akkor már úgyis mindegy, inkább hiszünk a látszatnak, mint a saját szemünknek, hisz a látszat annyira mesés és annyira áhítjuk. Pedig lovagod nem más, csak egy behízelgő alak, aki mindig azt mondja, amit hallani akarsz és ezzel mindig célt is ér.

Mégis a leges-legjobb ebben a filmben az volt, hogy végig szinte a bőrömön éreztem a bizsergető izgalmát ennek az ifjúkori, különös szerelemnek, ami csak úgy berobbant a diáklány szürke életébe, fenekestül felforgatva azt. Külön dicséretes, hogy nem hagyják ki a kellemetlen, arcpirító, cikis pillanatokat sem; így talán még könnyebb volt újra 17-nek érezni magam és így sok év távlatából csendesen megmosolyogni a rám törő emlékeket. Mert szerintem valahogy minden 17 éves lány ilyesmiről álmodozik, mint a film Jenny-je, és ha szerencsénk(?) van, találunk is hozzá egy "partnert"... (árulkodó mosoly)
Először azt akartam írni, hogy azt viszont nem értem, mit esznek a harmincas pasik a tiniken, de aztán persze észbe kaptam. Nem, nem arra gondolok, ejnye! Sokkal inkább arra, hogy milyen határozott és magabiztos az ember annyi idősen, mennyire bátran szemléli a világot, hiszen még minden előtte áll! Mindenről véleménye van és meg is meri osztani, de mindent képes is befogadni, formálódik és mindez szinte móka, hiszen még nincs rajta nagy nyomás: ugyan már felnőtt, de még mer könnyed lenni. Igen, mindig is mondtam: a legjobb kor a 17!
És az egészben az az érdekes, hogy a pasinak épp ez a tulajdonság olyan ellenállhatatlanul vonzó, ugyanakkor épp ezt veszi el a lánytól. Érthetetlen. Én pont ezt nem akartam hagyni és kiszálltam, bár nagyon szenvedtem utána, de Jenny belefutott, egyenesen neki a falnak, és csak úgy vitte magával az örvény (elnézést a képzavarért), amit csak fokoz a szülők hihetetlen pálfordulása. Rendkívül erős, határozott lány volt, igazi egyéniség - mindezt elvesztette, majd a "lecke" (a film eredeti címe: An education) végeztével még nagyobb erőről és határozottságról adott bizonyságot. A befejezés ugyan számomra kicsit leegyszerűsített és "közönségbarátként" meseszerű (csakis emiatt kap egy csillaggal kevesebbet tőlem), mégis összességében remek kérdéseket felvető, elgondolkoztató és nagyszerű film ez. Nem akar kioktatni, csak megmutat egy alternatívát az ezerszer felhangzó "vajon mi lett volna, ha..." kezdetű sóhajunkra. Az, hogy ezután mit gondolunk, már a mi dolgunk.

A színészekről csak annyit szólnék, hogy Carey Mulligan alakítása tökéletes és mindenképpen emlékezetes; Peter Sarsgaard csábító tekintetű és sármos - pont, mint amilyennek lennie kell; a mellékszereplők pedig szintén egytől-egyig jól eltaláltak, számomra főleg Emma Thompson megjelenése fokozta leginkább az amúgy is remek élményt.

4/5

2010. április 14.

Szilánkos képek

Tanner százados a londoni rendőrség nyomozója, sok sikeres nyomozást vezetett már. Most egy 19 éves fiú brutális meggyilkolását kell felderítenie. A kezdő Catherine Tully felügyelőnőt nevezik ki mellé segítőtársnak. Az ügy mellett Tannernek sokkal nagyobb gondja is akad, hallucinációk gyötrik és a látása rohamosan romlik. A diagnózis: vírusfertőzés, gyógymód nincsen. Hogy a rendőrségen mindez titokban maradjon, Catherine felajánlja, hogy majd ő lesz a "szeme". (port.hu)

Rendkívül lassú sodrású bűnügyi tévéfilm, amit csak a be-bevágott "szilánkos képek" és hallucinációk, a főszereplő szembetegségének következményei tesznek érdekessé. Igazából sokszor mozog az unalmasság határán, de unalmassá azért szerintem nem igen válik. Tény, hogy nem egy amerikai stílusú nyomozós akciófilm, de nekem az a rész valahogy nem is hiányzott. Így legalább nem kelti azt a fals képet az emberben, hogy a gyilkossági ügyek pikk-pakk szoktak megoldódni, mint ahogy azt sem, hogy a nyomozók csakis hyper-szuper sérthetetlen, sérülhetetlen csodalények lennének.

Ja, és egyébként ez egy több filmből álló sorozat első része.

3/5

2010. április 9.

Avatar 3D

Egy deréktól lefelé megbénult háborús veterán a távoli Pandorára utazik. A bolygó lakói, a Na'vik az emberhez hasonló faj - de nyelvük és kultúrájuk felfoghatatlanul különbözik a miénktől. Ebben a gyönyörű és halálos veszélyeket rejtő világban a földieknek nagyon nagy árat kell fizetniük a túlélésért.
De nagyon nagy lehetőséghez is jutnak: a régi agyuk megőrzésével új testet ölthetnek, és az új testben, egy idegen lény szemével figyelhetik magukat és a körülöttük lévő felfoghatatlan, vad világot.
A veterán azonban más céllal érkezett. Az új test új, titkos feladatot is jelent számára, amit mindenáron végre kell hajtania.
(port.hu)


Hát eljött a nap, amikor megnyílt kis városunkban is a 3D-s mozi és ez remek apropóul szolgált arra, hogy én is beálljak azon sok-sok milliónyi néző sorába, akik már látták James Cameron kék izékéit. :)

Tudom, hogy sokan rajonganak ezért a filmért, még akkor is, ha közben még el is ismerik, hogy a történet kiszámítható és lapos, de hát mit számít az, ha kárpótol a látvány?

Hát, nekem egy bajom volt csak ezzel: az, hogy engem nem kárpótolt.

Vártam, én tényleg kitartóan vártam a nagy hú-t, meg há-t, de az az igazság, hogy egyszerűen nem tudtam komolyan venni ezt az egészet. Egy idő után kicsit már unatkoztam is, no meg törte az orromat az a hülye műanyag szemüveg. Nem tudtam nem viccesnek látni némelyik jelenetet, de sajnos olyanokat, amik nem is viccesnek voltak szánva. Jó, nem tagadom, volt kábé két olyan pont is, ami azért meg tudott érinteni (amúgy is mindig ilyeneket keresek a filmekben), de ennyi hatásvadászat között még szerencse, hogy sikerült ilyet is találni. (Mondom, kettőt.) De egyébként semmi extra. Egy egyszerű, nevetséges kis mesefilm volt az egész, ami ráadásul a végén már irritálni is kezdett a sok lövöldözéssel, no meg azzal az idióta katona bácsival, akinek a karja legalább olyan vastag, mint az én derekam és egyedüli dolga meg csak annyi volt, hogy utáljuk. Hát, ha ezt a tévében látom, lehet, hogy át is kapcsolom. Amikor pedig ráeszméltem, hogy a szemem és a füleim már teljesen kikészültek itt a nagy vizuális- és hanghatásokban, hát csúfondárosan feltettem magamnak a kérdést: és mindezt miért is? Nem éri meg ugyanis.

Biztos maradi vagyok, meg földhöz ragadott, de engem jobban érdekel, amit látok, mint az, ahogyan látom. És az ilyen rajzolt 3D-s táj engem valahogy nem tud meghatni - láttam én 3D-ben természetfilmet és az valahogy sokkal érdekesebb volt. Jó, nem ennyire csicsás, de érdekes. Persze, nem vitatom, hogy szépek a képek, nyilván sokat dolgoztak vele, de hát minek, ha úgyis az összhatás számít és ahhoz meg ez azért elég kevés.

De legalább már elmondhatom, hogy én is láttam "igazi", egész estés mozifilmet 3D-ben. Valami viszont azt súgja, hogy ez nem válik szokásommá.

3/5 - de csakis az új technika és a monumentális jelenetek miatt

(ui.: Egy igazi jó kis odamondós véleményért pedig klikk ide)

2010. április 5.

Kaméleon

Farkas Gábor foglalkozását tekintve szélhámos. Magányos, csúnyácska nőket hálóz be, szerelmet ígér, majd megcsapolja a bankszámlájukat. De egy nap, elege lesz a piti ügyekből, igazi kihívásra vágyik. Így találkozik Hannával, a gazdag és szép balerinával, aki egy sérülés után próbál visszatérni a színpadra. Gábornak minden trükköt be kell vetnie, hogy a lány komolyan vegye, szerez magának luxuslakást, sportautót, orvosi diplomát, sőt egy egész kórházat is, ha kell. De a hazugságok bonyolult hálójába ő maga is belegabalyodik, és végül már azt sem tudja biztosan, valóban csak a pénz-e a cél. (port.hu)

A magyar filmipar haldoklik... Csúnya kijelentés, de akkor is így gondolom. És amíg ilyen Poligamy, meg Szinglik éjszakája szerű silányságokat ontanak a filmkészítők, addig szerintem senkinek semmi alapja sincsen felháborodni ezen a mondatomon.

Nagyon kellene gondolkoznom, hogy jó magyar filmeket tudjak most felsorolni. Ja igen: színeseket, méghozzá az elmúlt 10 évből. Csoda, hogy már szép lassan találnak új szereplőket is és nem csak az az 5-10 megszokott arc köszön vissza mindenhonnan. Szóval nem is ragozom tovább: én mindig fenntartásokkal ülök le kis hazánk újabb "filmremekei" elé. Viszont annál nagyobb élmény, amikor nagy ritkán pozitív értelemben csalódhatok.

Mit is várhatnánk egy ilyen leírás alapján? Valami szokványos romantikus komédiát, ahol hülyére veszik a nőket, de ők még ezt élvezik is, hiszen hát mondom, hülyék, viszont a Csernus-féle sokkterápia általában hatásosnak szokott bizonyulni, miért ne vennénk át a stílusát? És mivel nem akarunk rossz szájízt hagyni a nézőben, no meg a sok fricska után egyébként is mindenki happy endre vágyik, úgyis eljön majd a fordulat: Ámor nyila eltalálja a szélhámosfiút, jó útra tér és kis asszonykájával boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Hát, a számításunk be is jön egy darabig. Van romantika, van komédia, van haverkodás, van poénkodás, van mázli, van lassan szövődő szerelem, jó zene, jó színészek, bonyolódó szálak, sodró lendületű történet. Élvezzük is, amit látunk, még ha kicsit már kényelmetlen is kezd lenni a sok-sok hazugság és a játék mások érzelmeivel. Majd jön egy pont - konkrétan amikor Nagy Ervin szája Kulka János szájához (vagy inkább ágyékához?) közelít - és innentől hirtelen minden kezd rohamosan megváltozni, nevetni pedig tényleg senkinek sem jut már eszébe.

Kijózanító, mint egy pofon és emiatt az élmény tényleg élmény lesz.

Kicsit még a hatása alatt is vagyok, de közben meg büszkén ujjongok: igen, ez is magyar film volt. Még ilyet, még!!! (De ha kérhetném: kicsit kevésbé ijesztő plakáttal, jó?)

5/5

Játék és szenvedély

Az 1850-es évek Angliájában játszódik e furcsa emberek találkozásáról szóló szokatlan romantikus történet. Oscar anglikán pap. Lelke ugyan gyermekien tiszta, valamiért mégsem tud illeszkedni a kor társadalmi elvárásaihoz. Örökké álmodozó maradt. Lucinda tizenéves korú, szép és gazdag ausztrál családból származó lány. Meg akar szabadulni a férfiak uralta vidék kötöttségeitől, ezért utazgat a világban. Oscar és Lucinda egy Ausztrália felé tartó hajón találkoznak egymással. Lucinda üveggyárat vesz, hogy megvalósíthassa álmát: egy szinte teljesen üvegből való templom építését a kontinens legtávolabbi zugában. Ausztráliában mindkettejüket kiveti magából a társadalom, ezért még szorosabbra fűzik barátságukat. Mindketten szenvedélyes játékosok. Lucinda fogad Oscarral, hogy nem tudná elszállíttatni épségben az üvegtemplomot a világ végére. Az álmodozónak több se kell. (port.hu)

Jaj, nagy bajban vagyok most ezzel a filmmel. Értem én, hogy mindenféle szimbolikus és rejtett mondanivalót hordoz, de én még nem leltem meg ezeket. Simán csak untam. Hiába van benne az egyébként nem rossz pasi - de annál sokkal jobb színész Ralph Fiennes, ha egyszerűen idegesít az a tutyi-mutyi alak, akit megformál! És Cate Blanchett se sokkal jobb ám, bár őt legalább amúgy sem igazán szeretem, hiszen mindig az a fehérre maszkírozott, rémítő Elizabeth-feje van előttem. :S

A történet szerintem gyenge... Várom, várom, hogy történjen valami, de a félreértelmezett isteni jelek során és a tömény emberi butaságon kívül mást nem nagyon tudnak felvonultatni. Ami az ajánlóban olvasható (bár abban van egy aprócska hiba: a film nem Angliában játszódik, csak ott kezdődik el Oscar bemutatása), az mind másfél óra története, a maradék fél óra pedig a templom szállításáról szól. A film végén két meglepő esemény zavarja meg álmunkat nyugalmunkat, majd pedig a végén lecsap az Úr haragja.
Vagy nem így van? Majd elgondolkozom még rajta. Ha valaki tud segíteni, örömmel veszem. De addig is, számomra ez a film csak egy rossz emlékű 2 óra története, amit értelmesebben is eltölthettem volna...


2/5

2010. április 4.

Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt

Andie Anderson a Nőmérő Magazin újdonsült rovatvezetője, aki hétről hétre remek tanácsokkal látja el női olvasóit a közkedvelt "Hogyan"-rovat hasábjain. Legújabb témájához egyik kolléganője sanyarú sorsából merít ihletet és már meg is van a következő havi cím: Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt? Ehhez azonban villámgyorsan fel kell szednie egy pasit, akit aztán 10 nap alatt furfangosabbnál furfangosabb módszerekkel kergethet a szakításba és az őrületbe.Benjamin Barry, a menő reklámügynök egy sokat ígérő megbízást akar megkaparintani - minden áron. Vakmerősége odáig fajul, hogy a siker érdekében fogadást köt: 10 nap alatt magába bolondít egy nőt, akit kijelölnek neki. És mit ad isten, az áldozat éppen Andie lesz. (port.hu)

Nem tehetek róla, egyszerűen imádom ezt a filmet. :) Mármint nem úgy, hogy a kedvencem lenne, hanem csak jó nézni és nagyokat nevetni rajta. :) Hiszen ott van például a szerelempáfrány, Sophia hercegnő, a kamupartik és Krull, a harcizom. ;) Jaj, még az sem érdekel, hogy mennyire kiszámítható a történet, amíg elmerülhetek az oda-vissza való eszelős szívatásban és abban, ahogy őrületbe kergetik egymást a főszereplők. Sőt, még Kate Hudson vinnyogó-visítozó hangján is csak szörnyülködve nevetek, pedig más esetben biztosan rettentően idegesítene, de itt tudom, hogy ez is csak a "hadművelet" része. Matthew McConaughey-ról pedig azt hiszem be kell ismernem: jó pasi. ;)

Szóval nyilván nincsenek itt nagy lelki mélységek és világrengető mondanivalók, de szerintem akkor is egy jó kis vidám, kacagtató, csajos, kikapcsolódós film ez, amit az évek során még eddig nem sikerült megunnom. :)

5/5


2010. április 2.

A csúf igazság

A pasi szerint minden nőt el lehet csábítani. A nő szerint minden nőnek megvan a maga szabad akarata meg józan esze - és mert az egyik egy reggeli tévéműsor gátlástalan, nagyszájú műsorvezetője, a másik meg a producere: fogadást kötnek. A férfi vállalja: bebizonyítja a főnökének, hogy a módszerei hiba nélkül, mindig működnek, azt csábít el, akit akar. És ő történetesen majdnem mindenkit akar. Ha pedig ez kevés volna, azt is vállalja, hogy a nő tanácsadója lesz - és biztos benne, hogy a módszerei működni fognak. A pár marakodva, versengve ismerkedik a csábítás fortélyaival. Egymás büszkeségét szeretnék megtörni, míg végül, mindketten megtörnek. Mert persze egymásba szeretnek. De ez még nem a vége a történetnek. (port.hu)

Kételkedni kezdtem a saját ízlésemben, ugyanis ez a kis kiszámítható, bárgyúnak ígérkező, nagyon amerikai és nagyon szabvány, utálkozva szerelembe esős, "felnőtt" poénokkal tűzdelt  filmecske nekem nagyon is bejött. :)

Pedig Katherine Heigl legutóbbi filmje, a 27 idegen igen számomra hatalmas csalódás volt, hiába, ő már nem az Apám, a hős kedves kis csitrije, meg nem is a Grey's Anatomy ifjú, ám egyre idegesítőbb rezidense. Most viszont úgy éreztem, hogy nahát, talán mégis csak tud valamit! Partnere, Gerard Butler pedig szintén szuper, női szíveket megdobogtatóan hol laza és bunkó szívtipró, hol pedig érzelmes, ám félénk lovag. Ezt már csak az tudta felülmúlni, amikor felismertem benne a Fantomot! :O Ó, hát én belé szerelmes voltam hosszú-hosszú ideig! Hm, azért örülök, hogy most végre sikerült megvigasztalódnia Christine után... ;)

Szóval ez a film nekem mindenképpen pozitív csalódás. Kis gügyének tűnt, és erre tessék, mégis csak volt benne némi plusz egy szokásos romantikus komédiához képest. Nem sok, de volt. Kellemes, vigyorgós kikapcsolódás másfél órán át.

4/5

Bor, mámor, Provence

A bankár Max új tranzakciójának sikerét beárnyékolja bácsikája halálhíre. Miközben Franciaországba utazik, ahol kastélyt és szőlőbirtokot örökölt, a munkaadója vizsgálatot indít ellene. Kiderül, hogy a pincészet sokat érhet. Max maga sem tudja, mihez kezdjen, vegye át az irányítást, vagy értékesítse. Az emlékei mellett sok idejét foglalja le Fanny, az étterem tulajdonosnője. Az álmodozásnak vége szakad, amikor felbukkan Christie, a nagybácsi törvénytelen lánya. Max szerint viszont szélhámos. De nem ez az egyetlen rejtély a nagybácsi és a birtok életében. (port.hu)

Egy szörnyű vallomással kell kezdenem: van két színész, akikről állandóan áradoznak a nők, hogy így helyesek, úgy sármosak, de én valahogy sosem tudtam igazán lelkesedni értük. Lehet, hogy ez valami korosztályos probléma? Ki tudja... mindenesetre ez a két színész nem más, mint Russell Crowe és George Clooney.

Ez utóbbinak természetesen semmi köze ehhez a filmhez, de Russell Crowe viszont egyetlen főszereplője és erősen az a gyanúm, hogy ezt a viszonylag hosszú, két órás "drámát" (most komolyan, ha ez dráma, én megharapom magam) neki kellett volna elvinnie a hátán. Persze lehet, hogy a hiba az én készülékemben van, de akkor is úgy érzem, hogy ő azért kicsit kevés ehhez. Persze, látjuk a bunkó, kőszívű, gonosz tőzsdést, aki senkivel és semmivel sem törődik, csak saját magával, aztán látjuk, ahogy ifjúkori emlékei előtörnek, aztán jé, csodák-csodája: megváltozik, micsoda meglepetés! Közben van egy-két poén, egy-két kellemes perc, egy-két franciák vs. angolok fricska, de ennyi, semmi több! Annak a frenetikus, borászos, provance-os hangulatnak is ütnie kellene, de nem, nem, valahogy nem sikerül, mert hiába szép a képi világ, hiába sóvárgunk utána, valahogy mégsem lesz olyan magával ragadó, mint a Pár lépés a mennyország borászata. Aztán jön a szerelem, Marion Cotillard csodálatos nézése, némi civódás, majd boldog egymás karjaiba omlás és happy end.

Ennyi és nem több, minden esemény előre borítékolható, de a film mégis hatalmas hiányérzetet hagy maga után, leginkább hangulatában. Nem is igazán értem, hogy miért áradoztak olyan sokan róla. Számomra helyenként már unalmas is volt, szóval ha valaki olyan filmet keres, ami romantikus, hangulatos, vagy épp "franciás", az szerintem könnyen találhat sokkal jobbakat is ennél.

3/5


2010. április 1.

Pippa Lee négy élete

Pippa Lee élete fenékig tejfel. A férje nagyszerű és elismert kiadó, igaz, 30 évvel idősebb nála. Már felnőtt és sikeres gyermekek büszke anyukája, valamint egy megbízható szomszéd legjobb barátja és bizalmasa. Ám, ahogy Pippa követi férjét egy új életbe - egy connecticuti nyugalmazott közösség berkeibe - eddigi idilli élete felborul egy szempillantás alatt. Ez az új élethelyzet ismét önismereti utazásra kényszeríti hősnőnket, amely során társra talál egy új, különös és lelkes barát személyében. (port.hu)

Vannak dolgok, amik irtó könnyen a szívügyemmé tudnak válni, és még ha csak pár órája/napja ismerem is, akkor is annyira bezsongok és odáig leszek, hogy hosszú ideig nem ereszt, nem eresztem, szóval egymáséi leszünk, na.

Így volt ez Pippa Leevel is. De nem ám a filmmel, nem-nem, hanem a könyvvel! Még csak pár napja hallottam róla először, akkor is csak keveset, de nagyon érdekelni kezdett és már alig vártam, hogy hétfőn kinyisson a könyvtár és kikölcsönözhessem. Aztán elkezdtem olvasni és eleinte nem éreztem semmi különöset, kicsit már szinte unalmas is volt a történet, míg végre Pippa bele nem lendült a mesélésbe - és onnantól kezdve furcsa kötődést kezdtem érezni hozzá. Nem egyszerre olvastam végig (pedig nem is olyan hosszú könyv!), mégis valahogy végig "jelen volt" minden napomban, vártam a folytatást, de ugyanakkor közben időt is adtam, hogy ülepedjenek az események.

Igazából nem tudnám megfogalmazni, hogy mi tetszett meg ennyire benne. Talán azok a részek, amik egyes
szám első személyben íródtak, amik Pippa brutálisan őszinte, metszően éles önvallomásai, és az, ahogyan a múltjáról mesél. Pontosan, egyszerűen, minden "csicsa" nélkül fogalmazza meg érzéseit és sodródását sok-sok év távlatából visszanézve. Igen, azt hiszem ez a stílus volt az, ami olyan sokat számított és ami igazán eredetivé tette őt, így nem csupán a lázadó kamaszt, a lezüllött, gyökértelen, sodródó drogost, a fiatal szeretőt vagy épp a gondos családanyát látjuk benne, hanem az egyéniséget, a folyamatosan útját kereső nőt.

Ugyanakkor a könyv nagy része szinte már forgatókönyvszerűen aprólékos, így folyamatosan pergett szemem előtt a film is olvasás közben. Így nem is meglepő, hogy amint tudtam, lecsaptam a filmre, már csak azért is, mert nagy örömmel láttam: maga az írónő rendezte! Szinte biztos voltam benne, hogy ugyanazokat a kockákat álmodta vászonra, mint amiket én is tettem a könyv alapján.

És itt jött a csalódás, meg az értetlenség. A film, bár bizonyos részleteiben, apró rezdüléseiben tényleg a könyvet követi, más helyeken azonban nagyon eltér tőle! Elsősorban: rövidebb, és ezt nagyon bánom. Kimarad például Pippa első szerelme, Mr. Brown, akinek bár nem lett volna hosszú szerepe, mégis úgy érzem, Pippáról nagyon sokat mesélt volna, ha kapcsolatuk apró mozzanatait láthatjuk. Az anyjával is sokkal ellentmondásosabb, bonyolultabb a viszonya, érzésem szerint sokkal összetettebben kellett volna filmre vinniük ezt is. Ugyanígy, a felnőtt Pippa kapcsolata a lányával, szintén sokkal több magyarázatra szorulna, de még Chris karakterét sem találtam teljesen kidolgozottnak, pedig neki aztán tényleg sok szerepet adtak - gondolom ebben nagy szerepe volt az őt megformáló világsztárnak is.

És ha már a nagy színészekről beszélünk: azokból aztán bőven akad ebben a filmben! Robin Wright Pennt például nagyon sokat dicsérik alakításáért, nyilván jogosan, hiszen tökéletesen formálta meg a felnőtt Pippát, sőt, szinte a könyvben részletezett őszinte érzéseit is zseniálisan tükrözni tudja még a legkisebb mozdulataival, arcrándulásaival is. Ugyanakkor szerintem a fiatal Pippát alakító Blake Livelynek is kijárna némi elismerés, hiszen csak rajta keresztül érthetjük meg a felnőtt nő lelkének zavartságát, majd megnyugvását. A kisebb szerepekben is láthatunk nagy neveket, régi ismerősöket; én személy szerint például mindig örülök Winona Rydernek - még akkor is, ha csak egy ilyen kicsi és nem túl szimpi szerepe van. De hát itt van még Keanu Reevs, Monica Bellucci, Maria Bello és Julianne Moore is, akik közül e két utolsót én kimondottan szívesen láttam volna sok más, a könyvből ismerős, sokat elképzelt, ám a filmből kihagyott jelenetben is.

Szóval csalódásom azt hiszem, ezúttal némiképp jogos. azon töröm most a fejem, hogy ha nem olvastam volna a könyvet, vagy, csak a film után olvasom a könyvet, akkor vajon most mit írnék. Nem hiszem, hogy rosszat. Így viszont most nem tudok annyira jót sem, amit megelőlegeztem annak, ami lehetett volna belőle.

és még egy dolog: a magyar címválasztás. egy nagy hülyeség. félrevezető is, hiszen várhatunk akár egy tudathasadásos nőt és négy párhuzamos életet is egy ilyen cím után, meg nem is teljesen helytálló, hiszen Pippának valójában nem is négy élete volt, ha jobban belegondolunk. de a múlt idő egyébként sem alkalmazható, ha róla beszélünk...

4/5 - ami valójában elég rossz eredmény, hiszen ha a könyvet pontoznám, az csillagos ötös lenne.