Egy lányról

A hatvanas évek külvárosi Londonjában élő Jenny (Carey Mulligan) még nincs 17 éves. A ragyogóan okos és csinos diáklány franciául tanul, csellózik, és Oxfordban készül folytatni tanulmányait kissé vaskalapos apja (Alfred Molina) legnagyobb örömére, közben a felnőtt életről álmodozik Juliette Greco lemezt hallgatva hálószobájában. Egy nap megismerkedik a harmincas Daviddel (Peter Sarsgaard), aki autóján hazaviszi az esőben ázó lányt. A találkozásból hamarosan románc lesz. A kifinomult férfi olyan életstílussal ismerteti meg Jenny-t, amiről addig csak álmodott. Az éttermek, színházak, aukciók, lóversenyek, vidéki kiruccanások és a szerelem forgatagában Jenny kezdi elveszíteni érdeklődését a tanulás iránt, és ez ellen David simulékony modorától elkápráztatott konzervatív szülei sem tiltakoznak. Bár Oxford már kéznyújtásnyira van, otthagyja az iskolát, és az új életre készül, amikor egy nap többtonnás sziklatömbként rászakad az igazság. Szembe kell néznie a kérdéssel: mit akar kezdeni az életével? (port.hu)

Először azt gondolnánk, hogy ez is csak egy romantikus filmecske egy tinilány és egy harmincas pasi kapcsolatáról. Hát most szólok: nem az!

Időnként mesés, máskor meg fájdalmas. Időnként mosolyogsz és vágyódva nézed, máskor meg szétvet az értetlenség és felháborodás. Megmozgat, megindít, hullámhegyeket és hullámvölgyeket jársz be, együtt a főszereplővel. Eleinte ártatlanul, nagy szemekkel nézed, kissé félve is, majd vele együtt veszíted el ártatlanságodat és ábrándulsz ki.

Hiszen itt egy pasi, egész helyes, határozottság és élettapasztalat süt belőle, meg valami plusz, ami ellenállhatatlanul vonzóvá teszi. és persze ami a legjobb: úgy tűnik, érdeklődik irántad. Azt csak később tudjuk meg, hogy ez az egész csupán egy szerep, amit tökéletesen játszik, de akkor már úgyis mindegy, inkább hiszünk a látszatnak, mint a saját szemünknek, hisz a látszat annyira mesés és annyira áhítjuk. Pedig lovagod nem más, csak egy behízelgő alak, aki mindig azt mondja, amit hallani akarsz és ezzel mindig célt is ér.

Mégis a leges-legjobb ebben a filmben az volt, hogy végig szinte a bőrömön éreztem a bizsergető izgalmát ennek az ifjúkori, különös szerelemnek, ami csak úgy berobbant a diáklány szürke életébe, fenekestül felforgatva azt. Külön dicséretes, hogy nem hagyják ki a kellemetlen, arcpirító, cikis pillanatokat sem; így talán még könnyebb volt újra 17-nek érezni magam és így sok év távlatából csendesen megmosolyogni a rám törő emlékeket. Mert szerintem valahogy minden 17 éves lány ilyesmiről álmodozik, mint a film Jenny-je, és ha szerencsénk(?) van, találunk is hozzá egy "partnert"... (árulkodó mosoly)
Először azt akartam írni, hogy azt viszont nem értem, mit esznek a harmincas pasik a tiniken, de aztán persze észbe kaptam. Nem, nem arra gondolok, ejnye! Sokkal inkább arra, hogy milyen határozott és magabiztos az ember annyi idősen, mennyire bátran szemléli a világot, hiszen még minden előtte áll! Mindenről véleménye van és meg is meri osztani, de mindent képes is befogadni, formálódik és mindez szinte móka, hiszen még nincs rajta nagy nyomás: ugyan már felnőtt, de még mer könnyed lenni. Igen, mindig is mondtam: a legjobb kor a 17!
És az egészben az az érdekes, hogy a pasinak épp ez a tulajdonság olyan ellenállhatatlanul vonzó, ugyanakkor épp ezt veszi el a lánytól. Érthetetlen. Én pont ezt nem akartam hagyni és kiszálltam, bár nagyon szenvedtem utána, de Jenny belefutott, egyenesen neki a falnak, és csak úgy vitte magával az örvény (elnézést a képzavarért), amit csak fokoz a szülők hihetetlen pálfordulása. Rendkívül erős, határozott lány volt, igazi egyéniség - mindezt elvesztette, majd a "lecke" (a film eredeti címe: An education) végeztével még nagyobb erőről és határozottságról adott bizonyságot. A befejezés ugyan számomra kicsit leegyszerűsített és "közönségbarátként" meseszerű (csakis emiatt kap egy csillaggal kevesebbet tőlem), mégis összességében remek kérdéseket felvető, elgondolkoztató és nagyszerű film ez. Nem akar kioktatni, csak megmutat egy alternatívát az ezerszer felhangzó "vajon mi lett volna, ha..." kezdetű sóhajunkra. Az, hogy ezután mit gondolunk, már a mi dolgunk.

A színészekről csak annyit szólnék, hogy Carey Mulligan alakítása tökéletes és mindenképpen emlékezetes; Peter Sarsgaard csábító tekintetű és sármos - pont, mint amilyennek lennie kell; a mellékszereplők pedig szintén egytől-egyig jól eltaláltak, számomra főleg Emma Thompson megjelenése fokozta leginkább az amúgy is remek élményt.

4/5