Első a szerelem

A frissen elvált, 37 éves Rafi, aki a divat világának kifinomult, magasabb szféráiban mozgó, katolikus, ám vallását nem gyakorló fényképész-producer, egy szép napon megismerkedik Daviddel, a 23 éves zsidó származású szobafestővel. Egy szempillantás alatt egymásba szeretnek. David és Rafi előtt nagy feladat áll: nemcsak a köztük lévő 14 év korkülönbséggel kell megküzdeniük, hanem az egész addigi életük és társadalmi hátterük közötti óriási szakadékkal, valamint David hagyománytisztelő anyjának elvárásaival is. Rafi élete e keserédes időszakában pszichológushoz fordul. Dr. Lisa Metzger értő módon hallgatja érzelmi viharaival küzdő kliensét, és azon fáradozik, hogy segítsen neki legyőzni az intim kapcsolatokkal szemben táplált félelmeit, mikor hirtelen rádöbben, hogy Rafi választottja épp az ő egy szem kisfia, David. (port.hu)

Bajban vagyok ezzel a filmmel, de bízom benne, hogy mire a bejegyzés végére érek, már tudni fogom, hogy mit is gondolok róla. :)

Picit hezitálok, pedig sajnos azon nehéz lenne változtatni, hogy mekkora csalódásnak éreztem. Eddig nem hittem, hogy Meryl Streepet lehet unni, de sajnos egy ilyen gyenge forgatókönyv mellett még ez is megesett. (Mentségére szól, hogy nem is szerepel valami sokat, s érzésem szerint azon kevés jelenetek is valahogy "visszafogják" alakítását...) Kacagtató vígjátékra számítottam, de összesen csak kétszer tudtam nevetni rajta, akkor is csak kínomban. Úgy érzem, alapjaiban ment gajra az egész: nem éreztem semmi szikrát, a szereplők már az elejétől fogva is csak úgy elvoltak egymás mellett. A szerelmi szál meg szikra nélkül olyan, mint a romantikus vígjáték kacagás nélkül. Ja, és ebben a filmben mindkettőt "élvezhettük".

(Megjegyzés: eredeti hanggal lehet, hogy jobb lett volna, a szinkron ugyanis szerintem eléggé sótlan és lapos. Ennek letesztelését viszont másra bízom, nekem nincs kedvem még egyszer végigszenvedni ezt a filmet.)

És akkor most jöjjön az érem másik oldala: mozizás után épp azon voltam, hogy lesújtó véleményemet megismertessem egy ismerősömmel, amikor is filmről-filmre ugrándozó beszélgetésünk valahogy érintette az Ilyenek voltunkat. És akkor hirtelen bevillant a párhuzam a két film között... Igen, tudom, merész gondolat, de a záró jelenet tényleg mutat némi hasonlóságot. (Őszintén szólva az Ilyenek voltunkból számomra csakis a záró jelenet emlékezetes -- már be van tervezve az újranézés annak eldöntésére, hogy mindez a film hibája vagy egyszerűen csak én öregszem és felejtek.)

Szóval végeredményben arra jutottam, hogy ha azt nézzük, hogy ez a film egy romantika és kacagás nélküli unalmas és vontatott romantikus vígjáték, amiben még nagy kedvencemet, Meryl Streepet sem hagyják kibontakozni, hát akkor bizony egy szörnyen gyenge alkotásról van szó. Viszont ha mindent félreteszünk és arra gondolunk, hogy a happy endek és a rózsaszín ködben úszó love storyk már unalmasak, a kapcsolatok (pár- és családi egyaránt) bonyolultak, a szerelem meg a való életben sokszor nem is képes mindent legyőzni - hát, akkor mindenképpen értékelnünk kell a film őszinteségét és záró jelenetét, melynek üzenete örök érvényű: az élet megy tovább. De akkor is kár, hogy a többi része meg hatalmas hiányérzetet hagyott bennem maga után.

2/5