2010. július 27.

Az időutazó felesége


A férfi harminc éves volt, amikor találkoztak, a lány csak hat. A férfi harminc éves volt, amikor összeházasodtak, a lány huszonkettő. A férfi különleges genetikai hibával született: előre megjósolhatatlan pillanatokban, irányíthatatlanul kizuhan a saját korából, és egy más korban, más helyen jelenik meg, hogy azután előbb-utóbb visszasodródjon félbeszakított életébe. Egyetlen biztos pontja a lány, akihez mindig visszatér. Minden meg is történik köztük, ami hétköznapi szerelmesekkel megtörténhet: csak nem a szokásos sorrendben. De öregen és fiatalon, váratlan helyzetekben és vágyott pillanatokban is nagyon szeretik egymást. Csak két dologtól félnek: nem tudják, közös gyerekük örökli-e a betegséget, és nem tudják, mikor jön a halál. Mert azt tudják, hogyan jön: mindketten látták már a férfit lőtt sebbel meghalni. Igaz, akit bármerre sodorhat az idő, az nem hal meg teljesen. (port.hu)

Szép, kedves, kellemes szerelmi történet, sírós is, nevetős is. Olyan szívet melengető fajta, de mégsem túl rózsaszín. Mondhatnánk, hogy semmi extra, de hát mégis extra az időutazós dolog miatt. Egyébként talán ez az első film, amiben nem zavarnak az időutazás miatt fellépő logikai bukfencek - naná, hiszen leköt az egész történet érzésvilága és jól érzem magam közben. Nem értem, miért írják sokan, hogy nehéz követni a szálakat, amikor szerintem meg minden olyan természetes, hiszen ez a két ember igazán összetartozik, az összes, sorsukat megnehezítő körülmény ellenére is. Mindig jól esik ilyet látni.

Rachel McAdams törékeny bája jól ellensúlyozza karakterének erős akaratú kitartását, Eric Bana pedig ismét megdobogtatja a női szíveket. De ne feledkezzünk meg a gyerekszínészekről is, szerintem nagyon ügyesek és igazi átéléssel játszanak.

Sajnálom, hogy nem olvastam a regényt, aminek alapján a film készült, de ezt majd igyekszem pótolni. Az alapötlet mindenképp nagyon eredeti, de az írott változat állítólag jobb, alaposabb, részletesebb, mint a film, s mivel a film nagyon tetszett, ennél jobb ajánlólevél nem is kell hozzá.

4/5

2010. július 23.

Hirtelen 30

1987-et írunk, Jenna 13 éves lány, aki épp kezd tiniből nővé érni. A probléma az, hogy nem tud olyan gyorsan felnőni, amennyire szeretne. Szüleivel él együtt, akiktől a falra mászik, a menő srácok keresztülnéznek rajta a suliban, különösen az az egy, akibe halálosan bele van esve.
Eddig boldogan töltötte minden idejét legjobb barátjával és szomszédjával, Matt-tel, de már sokkal inkább szeretne a suli legmenőbb társaságához tartozni, semmint hogy örökké Matt-tel legyen, ezért 13. szülinapján bulit rendez, ahova meghívja a suli trendi arcait. Csakhogy a buli nagyon rosszul sül el számára. Jennát egy játék kedvéért bezárják a szekrénybe, majd mindenki megfeledkezik róla, ezért az egész éjszakát bezárva tölti, miközben odakint mindenki remekül mulat. Porig alázva, megszégyenülten, egyedül kuksolva, komoly fogadalmat tesz: ha most egy csapásra felnőtt lehetne, olyan élete lenne, amilyet mindig is szeretett volna. Csodával határos módon vágya valóra válik. Másnap, amikor felébred, 2004-et írunk és Jenna 30 éves. Mi több, elképesztően sikeres nő, egy divatmagazin vezetője és van egy csodálatos lakása a Fifth Avenue legmenőbb részén.
Álma valóra vált: nem a kamaszkor nehézségeivel és komplexusaival küzdő kislány többé, hanem népszerű és sikeres felnőtt nő, aki maga irányítja az életét. Csakhogy van egy apró probléma: halvány fogalma sincs, hogy mit csinált a közbeeső években, és hogy érte el mindazt, ami a jelenlegi élete.
(port.hu)


Syerekkorom egyik kedvenc filmje volt a Segítség, felnőttem! Tom Hanks-szel a főszerepben. A részletekre annyira már nem is emlékszem, viszont annyi idősen egészen viccesnek találtam és ez elég is volt akkor. De valahogy ez az "a gyerekek felnőttek akarnak lenni, a felnőttek meg a gyerekkorba vágynak vissza" téma láthatóan sokkal többet tartogat magában annál, hogy ne dolgozzák fel mindig újra és újra.

Az az igazság, hogy az ilyen történeteknek általában már 1 perc után meg lehet jósolni a végét, de be kell vallanom, ezúttal most nem is zavart. Az útra voltam kíváncsi és a kis humoros meglepetésekre, amiket Jennifer Garner bája és csillogó szeme, no meg Mark Ruffalo sármja valahogy még kedvessé is tudott varázsolni. A thrilleres táncos jelenetet én például végigmosolyogtam. :)

Szóval, lehet, hogy sokszor feldolgozott és ezért lerágott csont már ez a történet, de nekem most valahogy mégis jól esett. A vége azért kissé tündérmesés és rózsaszín, talán még össze is van csapva, de ezt könnyen elfelejtem, mert maga a film kellemes kikapcsolódást nyújtott így a forró nyári délutánban.

4/5

2010. július 21.

Egyenesen át

Egy csoport orvostanhallgató halálközeli állapotról szeretne tapasztalatokat szerezni. Ennek érdekében egymás szívét állítják meg, majd újraélesztik. Múltjukból felvillanó képek jelennek meg, gyermekkori rémálmok, bűnök, amelyeket ők vagy ellenük követtek el. A tapasztalok egyre erősebbé vállnak, a látomásaik fizikailag bántalmazzák őket, ahogy egyre mélyebben próbálják meg a halálközeli állapotot feltárni; megoldást remélve. (port.hu)

Megpróbálok elfogulatlan lenni, bár tény, hogy az ilyen félős-rettegős filmek nem a kedvenceim. Viszont attól nem tudok eltekinteni, hogy ezt most kb. a 3/4 részéig utáltam.

Azt hiszem az a legnagyobb baj vele, hogy a "normál", tehát nem halál utáni és nem hallucinált élmények is totál úgy vannak filmezve, mintha nem valóságosak lennének, úgyhogy az ember sokkal hamarabb elkezd rettegni, mint hogy valójában a rettegős részek következnének. Szintén zavartak a hibák, mert azért néhány helyen az orvosi részletek még a Vészhelyzet hitelességét is jóval alulmúlják. Ja, és mellesleg az sem derült ki számomra, hogy akkor ők most medikusok, végzősök, vagy pedig már rezidensek? Következetesen doktorozzák ugyanis egymást, sőt, műtenek és újraélesztenek, de közben mégis bonctermi gyakorlatokra járnak. Na mindegy, ez talán csak szőrszálhasogatás, az viszont nem, hogy féltem és rettegtem a film közben, és a legrosszabb az volt, hogy igazából nem is tudtam, miért. Össze-vissza odavágták az ijesztő, összefüggéstelen jeleneteket, de értelmet nem sokat láttam bennük, egészen addig, míg az első megoldás meg nem született - erre pedig csak a vége felé került sor, ami odáig azért jó sok rettegés ám! Onnantól kezdve viszont jöttek a felszabadulás-érzések és magyarázatok, ez pedig nagy pozitívum, így legalább lett mondanivalója is a történetnek.

Most visszatekintve csak egy dolgot remélek: hogy mihamarabb elfelejtem a részleteket és csak olyasmik maradnak meg belőle, mint a végén a főszereplőkön (és rajtam) eluralkodó nyugalom, no meg az azóta nagy nevűvé vált, de itt még ifjan szereplő kis fiatal színészek mosolya. :)

2/5

2010. július 20.

Kétely

1964-ben járunk a bronxi St. Nicholas iskolában. A vibráló egyéniségű, karizmatikus Flynn atya (Philip Seymour Hoffman) szeretné kicsit megváltoztatni az iskola túl szigorú szokásait, melyeket már réges-régen állított fel a vaskezű igazgatónő, Aloysius Beauvier nővér (Meryl Streep), aki a félelem és a szabályok erejében bízik. A politikai változások szele eléri a közösséget és az iskola a falai közé fogadja az első fekete diákot, Donald Millert. Amikor a reménytelien ártatlan James nővér (Amy Adams) megosztja az igazgatónővel észrevételét, miszerint Flynn atya túlságosan személyes érdeklődést mutat Miller iránt, az igazgatónő személyes keresztes hadjáratba kezd a pap ellen azzal a céllal, hogy eltüntesse őt az iskolából. Bár bizonyítékkal nem rendelkezik, Aloysius nővér a hite szerint száll szembe Flynn atyával. (port.hu)

Nos, ebben a filmben nincsenek akciódús, pörgős jelenetek, hatalmas csavarok és váratlan események, mégis azt mondom rá, hogy jó film. Teljesen más módon, a maga lassú tempójában haladva, de mégis kiváltotta belőlem a feszült figyelmet és az izgalmat, ráadásul még saját álláspontom meg-megváltoztatására is rá tudott venni. Furcsa dolog ez: meggyőznek, sőt, meggyőződsz az egyik fél igazáról, de épp hogy belenyugodnál, máris a másik fél felé kezdesz hajlani. És hogy mi az igazság? :) Talán kiderül az is, de minket akkor már más érdekel. Igen, ez a film nevéhez híven kétségek között tartja a nézőt, de nagyon is élvezhetően.

A színészek briliánsak. Philip Seymour Hoffman ismét hatalmas átváltozóművész, de Meryl Streepre nézve sem gondolnám egyetlen másodpercig sem, hogy ő nem egy szigorú apáca. És természetesen most is minden porcikája a szerepé, időnként szinte már azon sem lepődtem volna meg, ha boszorkányként seprűre ugrik és elrepül a süvítő szélben. Amy Adamas... nos, ő most is olyan amyadamses és hatalmas, ártatlan szemekkel pislog bele a világba. Nem tudom, furcsa ez: annak ellenére, hogy pl. belőlem csak ilyen semleges hatást tud kiváltani, mégis valahogy egész sok filmben találkoztam vele az elmúlt időben.

4/5