Üvöltő szelek

Mr. Earnshaw a skót felföld lápos vidékén egy gyermeket talál. Megesik a szíve az elhagyott fiún, és hazaviszi a házába. Heathcliff a lányával Cathy-vel és fiával Hindley-vel együtt nő fel. Az évek multával Heathcliff beleszeret Cathybe. Hindley mindenáron tönkre akarja tenni a fogadott gyereket, mert úgy érzi, hogy apjuk szinte kizárólag csak vele foglalkozik. Amikor Mr. Earnshaw meghal, Hindley lesz a család a család feje, és az istállóba száműzi Heathcliffet. Később Cathy is elhagyja a házat, feleségül megy a szomszédos birtokos fiához. Heathcliff bosszút tervez. (port.hu)

Jaj nekem, jaj nekem, és még egyszer: jaj nekem! Idén nyáron olvastam az azonos című regényt, most pedig megnéztem a belőle készült feldolgozást is. És most nem tudom eldönteni, kár volt-e vagy sem.

Az egyik oldalról ott van az, ami minden egyes könyvfeldolgozásnál úgy bánt: a történetet lerövidítik, a szereplőket kevésbé ismerjük meg, fontosnak érzett apró mozzanatok maradnak ki, míg végül már nevetségesnek érezzük a kivonatosan bemutatott eseményeket. Tény, hogy ezekkel nem lehet mit kezdeni, hiszen egy film sem lehet 5-6 órás, hogy hűen visszaadja a regényt, de attól még ugyanúgy zavar és bánt ez a sornyi "hiba". (Azért megjegyzem, volt ez már másképp is: A nagy Gatsbyből például szerintem irtózatosan jó feldolgozást láttam nem is olyan régen.) Aztán ehhez jön még az, hogy a szereplők másként jelennek meg a vásznon, mint ahogy elképzeltük őket olvasás közben; ezúttal Juliette Binoche, aki egyébként az egyik kedvenc színésznőm, valahogy tudott "pluszt" hozzáadni a bennem élő Cathyhez, de bevallom, Ralph Fiennes Heathcliffje valahogy nagyon más volt, mint amilyennek elképzeltem. Hiába a sötét, ám valahogy "sterilnek" ható paróka, ha a vad, fekete szemek hiányoznak mellőle.

És itt rögtön át is térhetek a másik oldalra, vagyis a pozitívumokra. A film ugyanis a történetet épp Heathcliff világos, szomorú szemei miatt egy másik síkra terelte és teljes mértékben a romantikát állította központjába, pedig a regényben ez olyan rejtetten, olyan megbújva és finoman van jelen, hogy ha most nem látom a feldolgozást, szinte meg is feledkeznék róla. Heathcliff ugyanis gonosz, kegyetlen, dacos, bosszúszomja mindenkit eltipor, Cathy pedig egy idióta hisztérika, egy számító, manipuláló liba, aki tulajdonképpen az összes szereplő életét tönkre vágja -- mégis, a képlet vége egy síron túl is tartó, örök szerelem lesz, mindenféle nyálas, túlburjánzó giccs és közhelyáradat nélkül. És számomra az egész pont emiatt izgalmas, hiszen itt nem képzeljük magunkat a lány helyébe és nem szeretünk bele a fiúba, hiába is sétálnak el a naplementében, hiszen pontosan tudjuk: hiába ők a főhősök, messze nem tökéletesek. A film viszont nem bánik velük elég durván, sokszor csak finomkodik, mikor hibáik bemutatására kerül a sor.

Szóval ezért vagyok most bajban az osztályozással. A regény 5-ös, egész biztosan az, de a regény után a film már csak közepest érdemel.

3/5