Párizs, szeretlek!

Huszonkét rendező, tizennyolc rövid történet, és egy egész estés szerelmi vallomás a fények és a szerelem városáról, Párizsról. Valamennyi történet a francia fővárosban játszódik, ahol a világ minden részéből érkezett rendezők és sztárok mesélnek a szeretetről és a szerelemről, amely hol elvarázsolja és ámulatba ejti az embert, vagy épp ellenkezőleg, szenvedést okoz neki. Az epizódokból megindító és felkavaró, különös és eleven nagyváros képe rajzolódik ki, ahol minden pillanatban kapcsolatok jönnek létre és érnek véget, kéz a kézben jár a szenvedés és a boldogság. (port.hu)


Nagyon rég óta szerettem volna már végre végignézni ezt a különleges, kedves-érdekes kis részekből álló filmet, de eddig mindig csak bele-bele tekintgetni sikerült. Most viszont egy olyan tömény és koncentrált érzelemadagot kaptam, hogy hirtelen nem is tudom magamban hová tenni.

Egy részről Párizs városrészeinek bemutatását, a bevágott képeket nagyon jó ötletnek tartom, hiszen ez tényleg egy csodálatos hely. Más részről pedig a 18 különálló történet bemutatása is nagyon tetszett, hiszen ezeknek legalább fele olyan érzelem-gazdag volt és olyan hatást tudott belőlem kiváltani, mint egy-egy egész estés mozifilm zárójelenete. Érdekes dolog ez. Persze azért azt nem állítanám, hogy mindegyik kis epizódért odavagyok, hiszen vannak köztük olyanok is, amik nekem már kicsit durvák (a metrós jelenet), érthetetlenek (a fodrászos jelenet) vagy ijesztőek (a vámpíros rész). De igen, elfogadom, hogy ezek is egy-egy látásmódot képviselnek és talán tényleg kellenek is ahhoz, hogy összeálljon a nagy egész a kis mozaikszerű részletekből. Kedvenc kisfilmet választani viszont nehezen tudnék. A Juliette Binoche-osra azért esne a választásom, mert ő az egyik kedvenc színésznőm és elfogult vagyok vele szemben (észrevettétek, hogy a mellette feltűnő "cow-boy" Az angol beteges partnere, Willem Dafoe volt?), arról nem is beszélve, hogy ez volt az első történet, ami könnyeket csalt a szemembe; a Szajna parti jelenet a fiatalok bátortalan egymásra találása miatt volt szívmelengető, a most váló nagyszülők élcelődése pedig a semmibe vesző közös élet néma elbúcsúztatása miatt lett érdekes. A vak fiú és a színésznő története a kapcsolatokban egymás felé támasztott elvárásokról mesélt, a halál által egymástól elválasztott volt/leendő szerelmeseké pedig egészen másképp volt megindító. Ha most visszagondolok, még a pantomimos pár is kedvesnek tűnik, de még a drogdíleres történet is valahogy emlékezetes, gondolom talán csak az érzés miatt, amit felidéztek bennem. A zárójelenet pedig a maga esetlenségével együtt is teli találat volt: szerelmi vallomás Párizshoz és szerelmi vallomás az élethez is. Bevallom, az első pár mondat után nem is mertem remélni, hogy ebből valami értelmes zárógondolat kerekedhet, de végül olyan jóra sikerült, hogy még azt a fertelmes francia kiejtést és nyelvtant is sikerült megbocsátanom a hölgynek (de bízom benne, hogy az átlag amerikai két év tanulás után ennél azért kicsit jobban használja a nyelvet).

És ha már említettem a nyelveket: nekem külön élmény volt, hogy a jelenetek során felváltva hallhattam a két számomra kedves nyelvet, a franciát és az angolt. :)

De száz szónak is egy a vége: Párizs nem véletlenül a szerelem fővárosa, szeretni viszont nagyon sokféleképpen lehet és erre a film több, mint 18 példát mutat be, kellemes összhangban és együtt szeretni való egységet képezve. Szerintem még sokszor elő fogom venni a gyűjteményemből.

5/5