2011. március 10.

Kegyetlen játékok

A milliomosok gondtalan életét élő Sebastian és mostohatestvére, a szép Kathryn gonosz versengésbe kezd: az győz, aki a legtöbb szívet tudja meghódítani és porba tiporni. Könnyű helyzetben vannak, hiszen New York naiv fiataljai mind a lábuk előtt hevernek. Az igazi kihívás azonban hátravan, míg fel nem tűnik a színen Annette, aki elhatározta, hogy megőrzi szüzességét, míg férjhez nem megy. Kathryn fogadást ajánl: ha Sebastiannek sikerül elcsábítania a jégkirálynőt, eltölt vele egy éjszakát. Ellenkező esetben viszont a fiú vadonatúj Jaguárja a tét. Kezdődik az utolsó játszma. (port.hu)

Már úgy készültem, hogy végre írhatok egy jó kis odamondogatós kritkát, cikizhetem a szereplőket és az unatkozó milliomoscsemetéket, no meg persze kifejthetem véleményeket klasszikus művek százezredik, felesleges feldolgozásáról. Kár, hogy előregyártott véleményemet későbbre kell tartogatnom, mert erre a filmre sajnos nem illik.

Most már egészen biztos, hogy Choderlos de Laclos egy zseni volt, én pedig hatalmas rajongója vagyok. Olyan sztorit tudott kanyarítani és olyan karaktereket tudott kitalálni, amit és akiket egyszerűen nem tudok megunni. Mindegy, hogy a feldolgozás modern-e vagy korhű, hogy a szereplők köztiszteletben álló középkorúak vagy pedig burokban nevelt gimnazisták, a lényegen semmi sem tud változtatni.

Egyetlen félelmem volt csak: mi van, ha a főszerepeket alakító, tojáshéjas popsijú ifjú színészeknek egyszerűen csak túl nagy kihívás lesz végigvinni a karakterek fejlődését? Mi van, ha szánalmas kis romantikus tinikomédiáva változtatják a történetet? Hát, ezzel kapcsolatban is kukába dobhattam előítéleteimet, ugyanis a színészek igenis helytálltak. Magam sem hiszem, hogy ilyet írok, de a kisfiús mosolyú Ryan Phillippe, aki mellesleg eddig kicsit sem jött be, most bizony nagyot nőtt szememben Valmontként. Érdekes volt egy ifjú szőkeségen látni a nagy csábító jellemfejlődését, és, bár picivel több könnyel, mint korábbi kollégái (John Malkovich és Rupert Everett), de szerintem akkor is szuperül megoldotta a helyzetet. A lányokkal viszont kicsit kritikusabb vagyok: Sarah Michelle Gellar többet szexistennősködött, mint játszott, Selma Blair pedig minden idők legidétlenebb és legidegesítőbb Cecile-jét testesítette meg. Persze igazából ez sem baj, mivel éppen hogy a szexistennő és a buta liba szerepét kellett eljátszaniuk, de sajnos nagyok az elvárásaim és ők valahogy túl egyszerűek maradtak. Reese Witherspoonnal viszont nem tudok mit kezdeni, főleg azért, mert valami számomra teljesen érthetetlen okból az ő nevét Annette-re változtatták - fogalmam sincs, hogyan kanyarították ezt a Marie de Tourvelből. Mellesleg Reese 12 évvel fiatalabban ugyanúgy magával ragadó, bájos és kedves tudott lenni, mint mostani szerepeiben, bár, szerintem nagy szerencse, hogy azóta kissé vadabb arcát is megmutatta már. Egyetlen bajom van vele, mégpedig az utolsó jelenete.

És ezzel el érkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol égre emelem szemem és ökleimet rázva üvöltöm: MIÉRT??? Miért kellett eltérni az eredeti befejezéstől? Miért kellett csökkenteni a kegyetlen játékok súlyán? Miért hiszik azt, hogy egy ámérikai magániskola kis csemetéi nem tudták volna elviselni a drámaibb véget? (sóhaj) Kár érte. Dráma persze van így is, de az én lelkem az ennél sokkal megrázobb végkifejletekhez van szokva. És ha ez még nem lenne elég, Reese Witherspoon utolsó jelenete teljesen összezavar - mármint, ha annak jelentősége is van, nem pedig csak az egyébként tök király, timikorom egyik kedvenc dalát, mint levezető zenét hivatott felvezetni. Na, most vakarhatom a fejem.

4/5


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése