2011. április 28.

William és Kate

A magyar televízió igazi szenzációval lepi meg az m1 csatorna nézőit. Vilmos herceg és a jövendőbeli hercegné, Kate Middleton világeseménynek számító esküvője előtti estén, nemzetközi viszonylatban is egyedülálló gyorsasággal mutatja be az ifjú párról szóló, vadonatúj játékfilmet. A "William és Kate" azt a történetet meséli el, hogy a brit trónörökös és a polgári családból származó bájos lány közötti barátságból hogyan bontakozott ki a szerelem, és miként kápráztatták el a világot nemrég történt eljegyzésükkel. Szerelmüket attól a pillanattól fogva követhetjük végig, hogy a nagynevű skóciai St Andrews-i Egyetemen találkoztak, amiből kilenc évig tartó szerelem bontakozott ki. Történetük mesébe illő, mégis nagyon valóságos. Tele van szenvedéllyel, szakítással, kibéküléssel, reménnyel és reménytelenséggel. Helyzetüket még tovább nehezítették a királyi udvar elvárásai, a társadalmi nyomás, valamint a nagyszabású esküvőt övező, felfokozott médiaérdeklődés. (port.hu)

Mivel holnap egész nap tanfolyáson leszek, lemaradok az évszázad(!) esküvőjéről. E film megtekintése nélkül ez nyilván nem élhető túl, de szerintem a boldog pár leendő leszármazottai is ugyanígy vannak azzal a ténnyel, hogy szegénykék már most, születésük előtt sem rúghatnak labdába fejük bekötésének tekintetében. Ebben az évszázadban legalábbis már nem...

Na nem gúnyolódok tovább, a büntetésemet már úgyis megkaptam, mégpedig pontosan ennek a filmnek a formájában, mely annyi sebből vérzik, hogy hirtelenjében azt sem tudom, hol kezdjem. Igazából az egész annyira silány és oly kevéssé szimpatikusnak állítja be ezt a kapcsolatot, sőt, egyes pontokon engem ki is borítónak, hogy ha csak a fele igaz, hát álom esküvő ide, trónörökösdi oda, én köszönöm, de nem kérek belőle.

A történet hitelességében erősen kételkedek, és bár a hiteleskedni akarása nyilván erős, de ugyanakkor élvezhetetlenné teszi a love storyt. A szereplők gyengék, a fényképezés időnként igénytelen, a lánykérős jelenet naplementéje után pedig még mindig nem tértem magamhoz a tömény giccs okozta sokkból. Dianát szegényt még mindig túl sokszor emlegetik, Charles pedig meglepően szimpi, főleg ha a keblén dédelgetett bio tyúkokra gondolok. ;) Egyetlen dolog viszont számomra megválaszolatlan maradt: ugyan kinek és milyen álma vált valóra (a magyar címre gondolva)???

Hát, ennyi jutott nekem a messze földön híres királyi frigyből. Egyetlen dolgot tudok csak méltányolni a filmben: a próbálkozást. Furcsa volt kicsit belehelyezkedni a szereplők életébe, még ha sajnálni nem is tudom őket, de megerősítették bennem az érzést, miszerint irigylésre sem méltóak.

1,5/5

2011. április 20.

A hullám

Egy átlagos gimnázium, egy átlagos osztály, itt a közelben, napjainkban. Egy projekthét keretében az osztálynak az autokrácia témáját kell feldolgoznia. Tanáruk, Rainer Wenger (Jürgen Vogel) úgy dönt, hogy valami teljességgel szokatlan, az átlagostól eltérő dolgot csinál a projektből. Tanári megbízatását önhatalmúlag átalakítja, és különös kísérletbe kezd az osztállyal: azt akarja, hogy saját bőrükön tapasztalják meg az autokráciát - csak néhány napig. De ez a hét nagyon hosszú lesz mindazoknak, akik részt vesznek a kísérletben. És mindenki részt vesz. A diákok szokatlanul motiváltak. Azonban ami első pillantásra új kezdetnek, újfajta szolidaritásnak és egyenlőségnek tűnik, szédületes gyorsasággal riasztó jelenségeket hoz felszínre. Wenger manipulációja lendületet kap, és őt magát is elsodorja. A csoport nyomást gyakorol a kívülállókra, egyes csoporttagok erőszakossá válnak, és van, akinek teljesen átalakul a személyisége. A kritikus hangokat elfojtják, az önként vállalt konformizmus diadalmaskodik. A Hullám - így nevezi magát a mozgalom - tagjai szeretnék átvenni az uralmat az iskola, sőt az egész város felett. Egyszóval: Wenger kísérlete "kiválóan" sikerül. És a tanár túlságosan későn parancsol megállj!-t. Megvalósul a fordított pedagógiai rémálom: mindenki engedelmeskedik! (port.hu)

Rég vártam már erre a filmre, és annak ellenére, hogy már az ajánlóból pontosan sejthető a tartalma, sőt, talán még a vége is, engem bizony sikerült sokkolnia.

Az első szavam az lenne rá, hogy durva. És nem tudom, mi a durvább: az, hogy pont azt a rettegett kérdést válaszolja meg, hogy vajon létrejöhetne-e újra egy jól működő, mindenkit beszippantó, világuralomra törő autokrata közösség, vagy pedig az, hogy vannak olyan részek a filmben, amikor megfeledkezek ennek minden veszélyéről és én is irigykedve nézem őket, sőt, egy részem talán gondolkodás nélkül azonnal csatlakozna is?

A film igaz történetet dolgoz fel, amin először meghökkentem, majd pedig úgy éreztem, nem is lehetne ez másképpen. Gonoszul vigyorogva vágják arcunkba a tényt, hogy éppen az unásig ismételt tényezők, mint például a rohanó világ, a magány, az elszigetelődés, a "könnyű élet", a közösségek hiánya teszik lehetővé, majd gyorsítják fel ezt a veszélyes hullámot. Van egy pont, amikor szinte már szükségszerűnek is érzem ennek megvalósulását.

Szép lassan indul a történet, hétköznapinak és unalmasnak tűnik. Apró, jelentéktelen lépéseket tesz a káosz felé vezető úton, melyeknél eleinte nekem is csak azért húzódik össze a gyomrom, mert mindegyiknél pontosan érzem, hová vezet majd. Számtalan apró szál, melyeken külön-külön is el lehetne gondolkozni, de itt valami sokkal nagyobb keríti hatalmába a szereplőket és a nézőt is. A történet így végig izgalomban tart, majd beszippant minket is. A kijózanodás ugyan a fotelben szemlélődve hamarabb elér, mint a szereplőket, de az események nem várt végső alakulása emiatt talán még megrázóbban hat.

Mindenképp dicséretes, hogy ezt a filmet németek készítették el, mert igaz ugyan, hogy a kísérlet kiindulási alapjához nélkülözhetetlen a történelmi szál, de annak következményeit fel is kell ám vállalni, ezt pedig ugyan szavak nélkül, de annál bátrabban teszik a befejező jelenetek.

Persze ha nagyon akarnék, bele tudnék kötni. Közvetlenül a film után azt gondoltam, befejező képkockának én mást választottam volna, de mivel most visszagondolva máris végigfutott rajtam újra a borzongás, talán mégis csak értette a dolgát a rendező. :) Pedig érik ám szép számmal kritikák, én egy olyan véleményt is hallottam, mely szerint a legnagyobb baj az, hogy a filmet a Csajok a csúcson rendezője készítette. Ezen elgondolkoztam, majd pedig magamban szép csendben hülyeségként könyveltem el. Szerintem külön jó az, hogy kissé a fiatal főszereplők magánéletébe is belátunk, mert ez korántsem megszakítása vagy lealacsonyítása a fő szálnak, sokkal inkább hozzá ad, teljessé teszi és magyarázza azt. Egy másik vélemény szerint pont ezért kellett volna jobban kifejteni az egyes diákok szerepét, de erre pedig azt tudnám válaszolni, hogy egy diktatúrában éppen az a lényeg, hogy az egyén eltűnik, az ellenállása megtörik, az irányító közösség pedig szép lassan beszippantja magába - ez történt a hirtelenszőke, korábban nagyon arcoskodó sráccal is.

Végül pedig elárulom, hogy a film más szempontból is fejbe verően hatott rám. Régebben én csupa ilyesmiket néztem és a mozit is emiatt a kijózanító-sokkoló hatása miatt szerettem meg, hiszen semmihez sem fogható élmény a vetítés után kijönni a teremből és visszatérni a saját világunkba, a jól ismert utcákra, amelyeket most mégis idegenként látunk, hiszen az imént ott bent valami nagyon másnak voltunk tanúi és valami nagyon megváltozott bennünk. Ilyenkor mindig úgy nézek a szembe jövőkre, mintha valami földönkívüliek lennének, hiszen ők nem érthetik azt az érzést, amit én most kincsként magamban hordozok és azt kívánom, sose múljon el. Sajnálom, hogy áldozatává váltam én is a rózsaszín cukormázas, csupán csak szórakoztatást szolgáló filmeknek és felhagytam ennek a más típusú élménynek a keresésével.

5/5


2011. április 17.

Dűne

A távoli jövőben a világokat egy császárság alatt egyesítik. A hatalmas birodalom legfőbb ékköve a Dűne, vagyis az Arrakis bolygó, melyen mérföldeken át tartó homokbuckák őrzik a legértékesebb kincset, a civilizációkat működtető új erőforrást, a csupán korlátozott mennyiségben hozzáférhető Fűszert. Megszerzése miatt csapnak magasra az uralkodó-házak között a gyűlölet lángjai. Amikor a császár parancsára az Atreides uralkodóház népe a nemes Leto Atreides herceg vezetésével átveszi az uralmat a Dűne bolygó felett, a rivális Harkonnen ház bosszúra készül. (port.hu)

Imádom, imádom, és még egyszer: imádom. A könyvsorozatot ugyan nem olvastam, de a történetnek már gyerekkorom óta nagy rajongója vagyok, pedig először csak a játékprogramokon keresztül ismertem meg. Sokkal később láttam a régi filmet, amitől a szüleim óva intettek, mondván, hogy sok benne a kegyetlenkedés, de őszintén szólva semmire sem emlékszem már belőle, annyira nem sikerült megfognia. A 2000-ben készült 3 részes minisorozatnak viszont annál inkább! Olyasmi, mint a régi Star Wars filmek, csak kevesebb jedivel és űrhajós csihi-puhival, helyette viszont egy másfajta erővel, sok fűszerrel és világító, türkizkék szempárral. És bár számomra örökre a Star Wars marad az etalon, a Dűnét most újranézve is ugyanúgy végig tudtam izgulni, mint legelőször. Ugyan a második rész végén már kezdett kicsit sok lenni a kegyetlen gyilkolászás és vallási misztikum, de ezeken nagyvonalúan felül tudtam lépni. Sőt, külön piros pontot érdemelnek a készítők, amiért a hangsúlyt nem a hyper-szuper technikai megoldásokra helyezték - ebben az állításomban pedig egy kis irónia is bujkál, mert valljuk be őszintén: a technikai megoldások egész egyszerűen gagyik, alulmúlják még a régi Star Wars epizódokat is, pedig majdnem 30 év telt el a két film készítése között. No nem mondom, hogy ez baj, de valószínűleg magyarázat arra, miért nem vált népszerűbbé a Dűne-trilógia.

Pedig a története alapján már eleve megérdemelné a népszerűséget. Csupa, apránként megvilágosodó misztikum, titokzatos erő, jóslatok és boszorkányok, politikai intrika, háború, romantika, Robin Hood-os harcos mese, mindez egy messzi-messzi galaxisba, de legalábbis annak több bolygójára helyezve. A csúcs persze a Dűne, a kies homoksivatag, ahol az egyszerű lakosok számára legnagyobb érték a víz, míg mindenki más számára a fűszer a világ legnagyobb kincse, amiért élet-halál harcot folytat minden uralkodóház.

Izgalomban tehát nincs hiány, de az egész történet hangulata is jócskán magával tudja ám ragadni a nézőt. Ott van például Paul "imája" is, ami mindig újra és újra felhangzik: Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy átfolyjon rajtam. És amikor már mögöttem van, nem marad semmi. Csak én.

Lehet, hogy kissé elfogult vagyok, de ez igazán nem számít, ha az egyik kedvenc gyerekkori "mesémről" van szó. Mivel azonban azóta már felnőttem és egy-két hibát is felfedeztem a filmben, szigorúan levonok egy fél pontot az osztályozáskor. ;)

4,5/5

2011. április 15.

Egy asszony illata

Hálaadás hétvégéje van New Yorkban. Frank Slade nyugállományú alezredes azért jött a városba, hogy végre élvezze az életet: a jó éttermeket, a gyönyörű nőket, a limuzinokat és a luxuslakosztályt a Waldorf-Astoriában. A vak férfit a fiatal Charlie Simms vonakodva kíséri el az útra, nem is sejtve, hogy egy életre szóló leckét kap. Az együtt töltött napok pedig mindkettejüket örökre megváltoztatják. (port.hu)

Óvatlan szemlélő még azt hinné a cím alapján, hogy romantikus filmecskéről van szó, pedig dehogy! Ez egy igazi megmentős dráma, még meg kemény, férfias csomagolásban. Történet becsületről, barátságról, bátorságról, sosem késő újrakezdésről, sőt, ha nagyon akarjuk, még az élet értelméről is.

Al Pacino bár vakot játszik, többet és színesebbet lát és láttat, mint az egész szereplőgárda együttvéve. Viszolyoghatunk attól, hogy túl hangos és túl harsány, de visszagondolva talán pont így, mindezzel együtt tökéletes. Viszont ha még egyszer meghallom azt, hogy "Whoo-ah!", lehet, hogy karmolni fogok! :) A fiatal Chris O'Donnell pedig pontosan az a szende jófiú, akiről azt hinnénk kettőt sem tud szólni, de aztán idővel ő is megnő ám a szemünkben. Most tetszett, ehhez a szerephez kitűnő, pedig őt nem mindig szoktam szeretni.

Lassan, de hangosan hömpölygő, a néző számára nem is épp egyszerű üzenetet átadó film ez, így nem véletlenül van örök érvényű helye a klasszikusok között. Kétség kívül kell hozzá egy hangulat, meg a 2,5 órás játékidő miatt némi türelem is, de szerintem megéri az "áldozatot".

5/5

2011. április 2.

Segédszerkesztőnő megosztaná...

Brett Eisenberg (Sarah Michelle Gellar) segédszerkesztő egy kisebb könyvkiadónál és nagy álma, hogy egy bestseller szerkesztése révén a ő neve is bekerüljön a nagyok közé az irodalmi életben. Úgy gondolja, akkor juthat feljebb, ha elvegyül a jelenlegi nagyok között. Egy könyvdedikáláson megismerkedik a híres szerkesztővel, Archie Knox-szal (Alec Baldwin), és csakhamar gyengéd szálak fűzik hozzá. A probléma csak az, hogy a férfi alig fiatalabb az apjánál, nőcsábász és alkoholista. (port.hu)

Az az érdekes, hogy ez a film nem is annyira rossz, mint ahogy azt elsőre hinné az ember. Nem viccelek! A sztori több egyszerű romantikus vígjátéknál, sőt, ha az ember csak laza punnyadásra vágyik elalvás előtt, még az is megeshet, hogy csalódni fog.

Bár sajnos időnként irritálók tudnak lenni a főszereplők, de ha van türelmünk kivárni, akkor kiderül, hogy nem egy bunkó és beképzelt vén pasi meg egy naiv kis liba románca áll itt középpontban, hanem mindenféle kapcsolatok. A lány és az apja; a lány és az apja-korú pasi, aki inkább mentor, mint társ; a lány és a munkája, no meg a kishitűsége és bizonytalansága... Lehetne még sorolni, mivel ezek az apró szeletekből összeálló képek teszik élvezhetővé a filmet; a korosodó pasi százhuszonkilencedik csábítása nem kötne le ennyire. A pontot az i-re pedig a vesz(t)ett helyzetekből való felállás és a libegve, emelt fővel, (meg)éretten való továbbsétálás képessége teszi fel.

Sarah Michelle Gellar viszont sajnos kicsit kevéske ahhoz, hogy a film ki tudjon nőni a romantikus vígjáték szűk keretei közül, pedig pont a fentiek miatt neki kellene teljessé tenni az izgalmas szeletekből összeálló képet. Mégis, valahogy inkább visszafogja és emiatt a film is elvész a futószalagon gyártott romkomok tengerében. Kár érte, szerintem sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle.

3/5