A hullám

Egy átlagos gimnázium, egy átlagos osztály, itt a közelben, napjainkban. Egy projekthét keretében az osztálynak az autokrácia témáját kell feldolgoznia. Tanáruk, Rainer Wenger (Jürgen Vogel) úgy dönt, hogy valami teljességgel szokatlan, az átlagostól eltérő dolgot csinál a projektből. Tanári megbízatását önhatalmúlag átalakítja, és különös kísérletbe kezd az osztállyal: azt akarja, hogy saját bőrükön tapasztalják meg az autokráciát - csak néhány napig. De ez a hét nagyon hosszú lesz mindazoknak, akik részt vesznek a kísérletben. És mindenki részt vesz. A diákok szokatlanul motiváltak. Azonban ami első pillantásra új kezdetnek, újfajta szolidaritásnak és egyenlőségnek tűnik, szédületes gyorsasággal riasztó jelenségeket hoz felszínre. Wenger manipulációja lendületet kap, és őt magát is elsodorja. A csoport nyomást gyakorol a kívülállókra, egyes csoporttagok erőszakossá válnak, és van, akinek teljesen átalakul a személyisége. A kritikus hangokat elfojtják, az önként vállalt konformizmus diadalmaskodik. A Hullám - így nevezi magát a mozgalom - tagjai szeretnék átvenni az uralmat az iskola, sőt az egész város felett. Egyszóval: Wenger kísérlete "kiválóan" sikerül. És a tanár túlságosan későn parancsol megállj!-t. Megvalósul a fordított pedagógiai rémálom: mindenki engedelmeskedik! (port.hu)

Rég vártam már erre a filmre, és annak ellenére, hogy már az ajánlóból pontosan sejthető a tartalma, sőt, talán még a vége is, engem bizony sikerült sokkolnia.

Az első szavam az lenne rá, hogy durva. És nem tudom, mi a durvább: az, hogy pont azt a rettegett kérdést válaszolja meg, hogy vajon létrejöhetne-e újra egy jól működő, mindenkit beszippantó, világuralomra törő autokrata közösség, vagy pedig az, hogy vannak olyan részek a filmben, amikor megfeledkezek ennek minden veszélyéről és én is irigykedve nézem őket, sőt, egy részem talán gondolkodás nélkül azonnal csatlakozna is?

A film igaz történetet dolgoz fel, amin először meghökkentem, majd pedig úgy éreztem, nem is lehetne ez másképpen. Gonoszul vigyorogva vágják arcunkba a tényt, hogy éppen az unásig ismételt tényezők, mint például a rohanó világ, a magány, az elszigetelődés, a "könnyű élet", a közösségek hiánya teszik lehetővé, majd gyorsítják fel ezt a veszélyes hullámot. Van egy pont, amikor szinte már szükségszerűnek is érzem ennek megvalósulását.

Szép lassan indul a történet, hétköznapinak és unalmasnak tűnik. Apró, jelentéktelen lépéseket tesz a káosz felé vezető úton, melyeknél eleinte nekem is csak azért húzódik össze a gyomrom, mert mindegyiknél pontosan érzem, hová vezet majd. Számtalan apró szál, melyeken külön-külön is el lehetne gondolkozni, de itt valami sokkal nagyobb keríti hatalmába a szereplőket és a nézőt is. A történet így végig izgalomban tart, majd beszippant minket is. A kijózanodás ugyan a fotelben szemlélődve hamarabb elér, mint a szereplőket, de az események nem várt végső alakulása emiatt talán még megrázóbban hat.

Mindenképp dicséretes, hogy ezt a filmet németek készítették el, mert igaz ugyan, hogy a kísérlet kiindulási alapjához nélkülözhetetlen a történelmi szál, de annak következményeit fel is kell ám vállalni, ezt pedig ugyan szavak nélkül, de annál bátrabban teszik a befejező jelenetek.

Persze ha nagyon akarnék, bele tudnék kötni. Közvetlenül a film után azt gondoltam, befejező képkockának én mást választottam volna, de mivel most visszagondolva máris végigfutott rajtam újra a borzongás, talán mégis csak értette a dolgát a rendező. :) Pedig érik ám szép számmal kritikák, én egy olyan véleményt is hallottam, mely szerint a legnagyobb baj az, hogy a filmet a Csajok a csúcson rendezője készítette. Ezen elgondolkoztam, majd pedig magamban szép csendben hülyeségként könyveltem el. Szerintem külön jó az, hogy kissé a fiatal főszereplők magánéletébe is belátunk, mert ez korántsem megszakítása vagy lealacsonyítása a fő szálnak, sokkal inkább hozzá ad, teljessé teszi és magyarázza azt. Egy másik vélemény szerint pont ezért kellett volna jobban kifejteni az egyes diákok szerepét, de erre pedig azt tudnám válaszolni, hogy egy diktatúrában éppen az a lényeg, hogy az egyén eltűnik, az ellenállása megtörik, az irányító közösség pedig szép lassan beszippantja magába - ez történt a hirtelenszőke, korábban nagyon arcoskodó sráccal is.

Végül pedig elárulom, hogy a film más szempontból is fejbe verően hatott rám. Régebben én csupa ilyesmiket néztem és a mozit is emiatt a kijózanító-sokkoló hatása miatt szerettem meg, hiszen semmihez sem fogható élmény a vetítés után kijönni a teremből és visszatérni a saját világunkba, a jól ismert utcákra, amelyeket most mégis idegenként látunk, hiszen az imént ott bent valami nagyon másnak voltunk tanúi és valami nagyon megváltozott bennünk. Ilyenkor mindig úgy nézek a szembe jövőkre, mintha valami földönkívüliek lennének, hiszen ők nem érthetik azt az érzést, amit én most kincsként magamban hordozok és azt kívánom, sose múljon el. Sajnálom, hogy áldozatává váltam én is a rózsaszín cukormázas, csupán csak szórakoztatást szolgáló filmeknek és felhagytam ennek a más típusú élménynek a keresésével.

5/5