Csúcshatás

Bradley Cooper és Robert De Niro a főszereplői a Csúcshatás című lebilincselő akcióthrillernek, amelyben egy sikertelen író életét fenekestül felforgatja egy szupertitkos "intelligens gyógyszer". Segítségével teljes agykapacitását kihasználja, és önmaga tökéletes verziójává válik. Rendkívüli képességeire azonban olyanok is felfigyelnek, akiket kétes szándékok vezérelnek és hamarosan a túlélése a tét ebben az izgalmas és provokatív filmben. (port.hu)

Ez a film már akkor felkeltette az érdeklődésemet, amikor először olvastam a forgatásáról. Az alapötlet ugyanis remek! A gondolat, hogy mire lenne képes felpörgetett önmagunk, hihetetlenül izgalmas és hátborzongató is egyben. Csak épp kár, hogy ennyire elrontották...

Főhősünk ugyanis (az én szememben legalábbis) szinte semmit sem kezd a "szuper-képességével". Oké, csinál x millió dollárt. És? Ennyi a boldogság titka, ez az élet értelme? És akkor még a nagy ellentmondásokról nem is beszéltünk... ha valóban olyan szuperül felturbózta az agyát, akkor miért vét olyan béna kis bakikat, amik aztán majdnem a vesztéhez vezetnek?

Azt persze hozzá kell tennem, hogy bár a film közben kitartóan várakoztam a "valamire", mégis csak sikerült lekötnie az eseményeknek. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a fő probléma az orosz maffiózó lesz, aki természetesen, jó amerikai filmhez híven, negatív IQ-val és különös kegyetlenséggel rendelkezik - ez a pont megint csak azt a véleményemet támasztja alá, hogy Mr. Szuperagy talán mégis csak hiteltelen és annyira nem is szuper...

A film végén azért van ugyan egy meglepő(nek szánt) fordulat, de ez mégsem vezet katarzis élményhez. Egyik szereplővel sem tudok ugyanis azonosulni, az a kép pedig, amit a végén bemutatnak, sokkal inkább keserű, kiábrándult és kiábrándító, mint felkavaró vagy katartikus.

Végül pedig pár szó a színészekről. Bradley Cooper szerintem egy valószínűtlenül kék szemű, alig-vonzó, sőt, kissé unalmas szépfiú, egyedül az az érdekes benne, hogy néha-néha kísértetiesen hasonlít Ralph Fienneshoz. (Vagy csak nekem tűnt így?) Abbie Cornish meglepően semmilyen, de róla már legutóbb is ez volt a véleményem. És sajnos még Robert De Niro is valahogy csekélykének tűnik, bár esetében könnyen lehet, hogy csak maga a szerep volt ilyen felszínesen összedobott és jelentéktelen, mint ahogyan végül maga a film is bevonult emlékezetembe...

2,5/5

Az őslakó

John Oldman történelemprofesszor váratlanul bejelenti, hogy otthagyja az egyetemet. A meglepett kollégák felkeresik az otthonában, hogy nyomást gyakoroljanak rá, adjon magyarázatot a történtekre. Mindenki megdöbben, amikor kiderül, hogy mi a visszavonulás valódi indoka. Oldman professzor ugyanis azt állítja, hogy valójában halhatatlan, és tíz évnél tovább nem tartózkodhat egy helyen anélkül, hogy kiderüljön a titka. A kollégák persze képtelenségnek tartják az egészet, ám sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudják a hallottakat. A barátságos összejövetel drámai fordulatot vesz. (port.hu)

Furcsa dolog, hogy egy kis költségvetésű és egyetlen este alatt, egyetlen szobában, egyetlen díszlettel, no meg egy maroknyi szereplővel megalkotott filmecske olykor több mondanivalót hordoz magában és jobban leköt, mint némelyik top mozifilm... Pedig itt ám "csak" beszélgetnek a szereplők.

Furcsa történetet hallunk és furcsa kérdéseket követnek még furcsább válaszok. Ráadásul igen okos emberekről van szó, mégis, nagy részük meglepően rugalmasan tud gondolkozni. Vajon az egyetemi profok is ilyen párbeszédeket folytatnak az ebédszünetekben? :)

Néha próbálok ellenállni, máskor szinte kívánom, hogy sikerüljön engem is megingathatatlanul meggyőzni. Néha felkavar a hallgatóság reakciója, máskor meg ki akarom tiltani a filmből némelyik szereplőt. Mindenesetre az nagy pozitívum, hogy értelmesen, odafigyelve, intelligensen képesek végighallgatni egymást, még akkor is, ha tökéletesen ellentmond a történet mindazzal, amiben igazán hisznek és amiben élik életüket. Az viszont meglepett, hogy mennyire másképp gondolkozom, mint ők. Engem biztosan nem a nagy tudományos érdeklődés hajtott volna előre a kérdezgetésben, hanem inkább a személyes sors. Szerintem legalább ennyire sokkoló lett volna, ha a történelem és a nagyvilág helyett (vagy inkább mellett) saját (magán)életéről, érzéseiről is (többet) mesél a főszereplő.

A film vége ugyanakkor kicsit összecsapottnak tűnik. Meglepő, gyors fordulattal zárul, ám szinte rezzenéstelenül megyünk tovább mellette. Bár, ki tudja, talán pont úgy történik ez, ahogy az elvárható, ahogy történnie kell. Talán ez is egy üzenet, ami éppenséggel független is a sci-fitől, a fantáziától, de még attól is, hogy huszonéves vagy, vagy pedig tizennégyezer.

4/5