A nyughatatlan

1955-ben vézna gitáros sétált be a Sun lemezstúdió ajtaján. Ez a pillanat kitörölhetetlen nyomott hagyott az amerikai kultúrában. A gitáros akkordjai ritmusosan zötyögtek, mint a tehervonat, hangja pedig mély és sötét volt, akár az éjszaka. Erőt sugárzó, átható tekintetétől és énekétől libabőrös lett az ember. Dalai, melyek a szív fájdalmairól és az életben maradásról regéltek, merészek voltak és húsba vágóak, és nem hasonlítottak semmilyen addig hallott dalra. Ezen a napon kezdődött Johnny Cash karrierje, és ekkor lépett rá személyisége átalakulásának rögös útjára is. (port.hu)

Nem épp friss film ez - ha kisgyerek lenne, idén kezdte volna az általános iskolát. Arra viszont pontosan emlékszem, hogy sokat dicsérték annak idején. Nos, én viszont végigunatkoztam...

Nem elég, hogy indokolatlanul hosszú (134 perces) a film, de tulajdonképpen a teljes történetét bele lehetne sűríteni egy Barátok közt epizód idejébe. Van ugyan sok zene, de valljuk be, ezek körülbelül fél évszázados amerikai slágerek; biztos van, akinek ez a stílus jön be, de hozzám nem áll valami közel. (Azt, hogy jelenleg még mindig agyamban lüktetnek a film vége felé elhangzó dalok, csak átmeneti jelenségként könyvelem el.) Igaz ugyan, hogy Johnny Cash, Jerry Lee Lewis és Elvis Presley ma már ikonikus alakok és nevüket szinte mindenki ismeri, ez a film mégsem szövi elég szorosan össze a szálakat ahhoz, hogy a végeredmény igazán a székhez tudna kötni. Mellesleg meg attól a gondolattól sem tudtam szabadulni, hogy kicsit olyan lehet ez az amerikaiaknak, mintha nekünk lenne egy filmünk a Táncdalfesztiválok világából és az ifjú Korda Györgynek az ő Klárikájával szövődött szerelméről... erre vajon hányan váltanának jegyet a mozikban?

Viszont ahogy kicsit most utána olvastam, úgy látom, azért ez egy elég korrekt életrajzi feldolgozás, ami nem hallgatta el főszereplőnk rossz tulajdonságait, káros szenvedélyeit sem. A gyermekkori tragédia hatása végig érezhető volt, de kicsit már szinte unalmassá is vált ahogy elő-előkapták. Későbbi feleségével való barátsága/szerelme segített fenntartani a figyelmemet, de idővel az is csak egy végtelenített újrajátszásnak tűnt. Bár gyorsan hozzá is teszem: mindkét momentum hatott rám, csak épp képtelenség azt hinni, hogy ennyivel kiszúrhatják a szemem 134 percen keresztül...

A két főszereplővel is problémám van: Joaquin Phoenixre elég ránéznem és egy részem máris elindul forró kakaót csinálni neki, hogy aztán egy plédbe bugyolálva kicsit jobb kedvre derítsem vele - és mellesleg legyen mivel pótolnia a várhatóan órákon át tartó könnyezés során elvesztett folyadékot is. Nem tehetek róla, erről a pasasról egyszerűen ordít, hogy egy szerencsétlen flótás. VISZONT, színészi tehetségét meg pontosan az árul el a legtöbbet, hogy mégis el tudja ezt feledtetni és át tud alakulni egy teljesen más személlyé. Reese Witherspoonról is hasonló a véleményem: eleinte nem tűnik többnek egy ezúttal barnára festett hajú Doktor Szöszinél, aki csak bárgyún mosolyog és hülyének tetteti magát, aztán kis idő elteltével mégis szárnyalni kezd - halkan jegyzem meg, hogy talán még kicsit jobban is, mint a párja.

Röviden tehát: ez nem az én filmem, de természetesen elismerem az érdemeit is. Ugyanakkor túlzónak tartom a netes pontozást: a port.hu-n 9,4-et, az IMDB-en 7,9-et kapott. Nálam:

3/5