2011. október 8.

Kedves John!

John Tyree (Channing Tatum) halk szavú, jóképű hivatásos katona az amerikai különleges alakulatnál, aki eltávon van Dél-Karolinában magányos édesapjánál látogatóba. Savannah Curtis (Amanda Seyfried) gyönyörű, idealista főiskolás lány egy jómódú családból, aki a tavaszi szünetét tölti otthon. Egy véletlen tengerparti találkozásnak köszönhetően halálosan egymásba szeretnek. Életük addigi legboldogabb két hetét töltik együtt és a szerelmes boldogság, úgy tűnik, mindörökre eggyé kovácsolja őket. (port.hu)

Biztosan ezer ponton lehetne belekötni ebbe a filmbe, lehetne nyálasnak és giccsesnek csúfolni, mint azt sokan teszik is a netes véleményezők közül, de nekem most egyetlen ilyen jelző sem jut róla eszembe. Egyszerűen csak levett a lábamról.

Úgy indul ez a film, mint egy napsütéses, gondtalan, mégis lelkesítő, reményekkel teli, boldog nyár. Mint egy szerelmes nyár. Beleélem magam és elképzelem, hogy ez csakis örökre szólhat. A szemem csak úgy szívja be a tengerparti képeket, a fényeket, a színeket; az agyam pedig egyre többet követel. Elolvadok a romantikától és hiszek abban, hogy bármennyire is reménytelen a helyzet, ha két ember ennyire akarja, egész biztosan szembe tud menni az árral, le tud küzdeni minden akadályt és kimondatlan törvényszerűséget. Megríkatnak ekkor, de megríkatnak akkor is, amikor sajnos nekik is be kell állniuk a sorba, lesütött szemmel mormogva: hogy is gondolhattam, hogy velünk majd másképp lesz...

Aztán történik valami érdekes. Az eddigi andalító képek egytől egyig eltűnnek, a fényeket és színeket fájó, egyhangú szürkeség váltja fel, de rá kell eszmélnem, hogy mégsem hiányoznak már. Felnőttünk. Vannak nagyobb, fontosabb dolgok a mi kis csip-csup boldogságunknál. Mikor ismét szemben áll egymással a fiú és a lány, eszembe sem jut pityeregni. Mindkettejük arcáról sugárzik a megtörtség, ugyanakkor a történetük most válik csak igazán érdekessé. Sokkal többek már ők, mint a két kis ugri-bugri hősszerelmes és noha én már az első perctől kezdve a legnagyobb rajongójuk voltam, ennyire még sosem álltam mellettük (mármint külön-külön), mint most.

A befejezés? Állítom, ha egy másodperccel tovább tart, vagy többet mond, sikítva tépném a hajam. Először még ezt is soknak találtam, de fél órával később már meggyőztem magam arról, hogy ezt így kellett bemutatni, sem többnek, sem kevesebbnek, sem máshogyan. Talán ez nem is befejezés, csak egy érzés, egy vágy, egy álomkép - nekem legalábbis így marad majd meg. Ha csak egy szó is elhangozna ebben a leges-legutolsó jelenetben, azzal elűznék az ábrándot, irreálisan rózsaszín cukorszirupba fojtva ölnék meg a mondanivalót. Ha pedig kihagynák, mert olyan kegyetlenek, mint én vagyok mostanában magammal - be kell látnom, más lenne az üzenet. Nemcsak a remény, az igazi szerelem lehetősége veszne el, hanem az emlékek és az egyszer valaha megélt érzések jelentősége is.

Szóval: ez így volt jó, ahogy volt. Amanda Seyfried bújós, hatalmas szemű, kedves szőkesége, Channing Tatum izmos karja, vastag nyaka (ó, igen, végre, végre! sikerült találnom valamit, amin változtatnék: a vastag nyak! :) ) és csendes magánya mögé rejtett, mégis végig érzékelhető érzékenysége, apjához való viszonya, no meg Richard Jenkins szerényen és visszafogottan bemutatott betegsége mind-mind hozzátett egy kicsit a történethez és megadta azt, amire szükségem volt most.

5/5 (Tudom, hogy kicsit túlzás és a film önmagában talán nem is érdemli meg, de az élmény mindenképpen öt csillagos.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése