Nem foglalkozom a politikával, még a magyarral sem, nemhogy más országokéval. A történelmet sem szerettem sosem igazán. Most mégis beültem erre a filmre, pedig Margaret Thatcher-ről eddig csak annyit tudtam, hogy a UK miniszterelnökNŐje volt.
Naná, hogy Meryl Streep neve csalogatott be a moziba.
Sokáig csak kapkodtam a fejem és idegesített, hogy nem tudtam, ki kicsoda, mi a fenéről van már megint szó és Meryl Streep miért parádézik állandóan kék kosztümökben és kalapokban. Aztán mire szép lassan kezdett összeállni a kép, engem már nem is igazán érdekeltek a részletek. Csak egy erős, kemény nőt láttam, aki nem tűr ellentmondást és aki senkinek és semminek sem hagyja, hogy eltérítse útjáról. Ezen a ponton még jól is jött a tudatlanságom: minden esemény meglepetésként ért és végig megvolt az okom, hogy szurkoljak és várjam a következő sikert.
Aztán lassanként én is kijózanodtam. Már nem is érdekelt a karrier, már a magánember boldogulása és boldogsága foglalkoztatott. Nem meglepő, hiszen ez az a "probléma", amivel én is tudok azonosulni. Ezen a ponton pedig a film már nem is egy világhírű és sikeres politikusnőről szólt, hanem egy nőről, aki az egyensúlyt keresi karrier és család között - ez pedig örök téma, nem? A film végén már mélyen megrendülve ültem a sötétben. Nem a sikeres nőt, a politikust, a nagy karrier törtnénetét láttam - hanem egy egész életre szóló, a másikat maximálisan elfogadó és támogató nagy szerelemét, cukormáz nélkül. A záró jelenet a csészével pedig választ ad minden, még fel nem tett kérdésünkre is.
Nem zengek ódákat Meryl Streepről, hiszen az, hogy ő egy átváltozóművész és egy zseniális színésznő, már nem újdonság a legkétkedőbb mozirajongó számára sem. De nem az ő alakítása miatt fogok emlékezni erre a filmre, hanem, azt hiszem, inkább a csésze miatt...
3,5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése