2012. május 13.

127 óra

A 127 óra Aron Ralston hegymászó igaz története, aki egy hegyomlás után öt napig csapdába esett egy elszigetelt kanyonban Utah államban. A 127 óra alatt Ralston nagyító alá tette egész addigi életét, míg végül összeszedte minden bátorságát. Segédeszközök nélkül megmászott egy 65 láb magas falat, több mint 12 kilométert kellett sérülten megtennie, hogy végül megmeneküljön. (port.hu)

A rehab vizsgára készülve gondoltam ki, hogy aktuális lenne végre megnéznem ezt a filmet. Így utólag belegondolva már nem sok összefüggést látok a kettő között, de az biztos, hogy a film egy élmény volt.

Olvastam valahol egy kritikát, ami szerint erről a történetről elmondani, hogy a végén a főszereplő pasi levágja a saját karját, nem számít spoilerezésnek. És ez mennyire igaz! Hiszen a lényeg itt baromira nem a véres-kegyetlen jelenetekben van, hanem abban, ahogyan eleinte cseppet sem szimpatikus "hősünk" saját kis szemüvegén keresztül, vagy inkább saját kis börtönének szűk résén keresztül belepillant a nagybetűs ÉLETBE. Nyilvánvalóan kegyetlen kijelentés, de neki épp ez a szikla kellett és épp ez a gyötrelem ahhoz, hogy végre képes legyen egy helyben megállni és gondolatait nem szétrohanni hagyni hegyen föl, vízbe le, bicikli hátán vagy épp hegy oldalán, hanem egy irányba terelgetni. Szerencsére mindez nem nyálas, nem giccses és nem hálivúdi, de annál torokszorítóbb és szívbemarkolóbb.

Mert igen, igaza van a plakátnak: minden perc számít. Szembenézni a múltunkkal és hibáinkkal, elfogultság nélkül bírálni önmagunkat pedig nagyobb bátorságot kíván, mint a magányos hegymászás és kalandtúra. Feladni mindig egyszerűbb! Kitartani, már akkor is, mielőtt észrevennéd az új célt - na ez az igazi kihívás!Tudom, ez most mind közhelynek hangzik, de tény, hogy csak akkor érted meg igazságukat, ha már megélted azt, hogy kis híján mindent elveszítesz.

Szerencsére itt most "csak" egy kar veszett oda, no meg vele egy adag önhittség és sorskísértés. Az én szívem pedig nem akkor facsarodott igazán össze, amikor görcsbe rándult izmokkal, hangosan sziszegve-jajongva éltem át az amputációt a főszereplővel együtt, hanem akkor, amikor meglátta félkarú életének igazi értelmét: (spoiler!) a leendő kisfiát... Na, a gyomrom lehet, hogy boncteremben és műtőben edződött, de a lelkem még mindig a régi, úgyhogy ennél a résznél elsírtam magam. Azt hiszem, jelenlegi életemnek egyik érzékeny pontjára sikerült rátapintani...

4/5