Tokyo, a '60-as évek vége. A világon mindenhol fiatalok lázadnak, gyülekeznek, céljuk kormányuk megbuktatása, eközben a tokiói egyetemista, Toru Watanabe életét is káosz uralja. Szíve mélyén teljes mértékben első szerelmét imádja, Naoko-t, aki egy gyönyörű és visszahúzódó fiatal lány. Azonban ezt a különleges párost legjobb barátjuk évekkel ezelőtti tragikus halála kovácsolta össze. Watanabe életét mindenütt a halál árnyékolja be, mindaddig, amíg nem találkozik Midori-val. (port.hu)
Fel vagyok háborodva. Nemrég olvastam a könyvet, amiből ez a film készült, és bár nem voltam maradéktalanul elégedett vele, mégis hatalmas élmény volt. Na de ez a filmváltozat...! Hát ez valami hihetetlenül rosszul sikerült! El sem tudom képzelni, hogy ha valaki nem olvasta a könyvet, akkor ez a 2 óra 8 perces valami mit tud neki mondani, mit tud neki adni... A filmből még csak az sem derül ki, hogy jön az egészhez a címadó Beatles dal, hiszen nem véletlen a választás, ami még véletlenül sem valami erdészeti, mezőgazdasági, netán faipari ismereteket felvonultató tartalomra akar utalni.
A filmet végignézve az volt a benyomásom, hogy a főszereplők nem lelki, hanem elmebajokkal küzdenek. Nyilván nehéz a téma, hiszen a magányt, a depressziót, az öngyilkosságo(ka)t és a veszteségek feldolgozását állítja középpontjába, de a baj ott kezdődik, hogy a mélyen elzárt érzelmek, fájdalmak, bizonytalanságok finom, tartózkodó kifejezése helyett itt borzasztó hatásvadász jelenetek sorát próbálják letuszkolni a torkunkon. Semmit, de tényleg semmit nem érzékeltem az ázsiai filmekre oly jellemző képi- és hangulati világból. A történet nagy fordulópontjai is idiótán voltak tálalva, például a fő üzenet, ami (számomra legalábbis) a könyv utolsó lapjainak egyikén van pár sorban megfogalmazva, egész egyszerűen szétcincálva, a film különböző részein hangzik el.
A szereplőket is lehetetlen feladat megkedvelni, vagy legalább többé-kevésbé megérteni. (Oké, a könyvben sem válnak olyan barátainkká, akikkel kedvünk volna összejárni, de ez most más lapra tartozik.) Toru olyan, mint egy szellemileg visszamaradott kisfiú, a könyvből megismert személyisége egyszerűen feltáratlan marad és képtelenség elhinni, hogy mégis rá vannak indulna a női szereplők, főleg, miután talán a filmtörténelem legundorítóbb taknyos jelenetét produkálja, melyhez képest a nyállal játszó Tompika a fasorban sincs... Nála talán csak a Naokót alakító színésznő rémesebb, aki csak két dolgot tesz: Miki egér hangon beszéli a semmit és visítva, rohangászva zokog, miközben tényleg az utolsó idegszálaimon táncol. Midori egy fokkal jobb nála, az őt alakító színésznő pimasz mosolya legalább egy ici-picit emlékeztet a könyvbeli karakterére, amiből mellesleg a film alapján szintén nem sokat ismerünk meg. Azt egyébként képtelen vagyok felfogni, hogy miért maradtak ki Midori és Toru hosszú, szemtelen, megbotránkoztató, ironikus, szókimondó, humoros párbeszédei... talán ez valami íratlan szabály, hogy minden dialógus maximum négy mondatból állhat, nehogy véletlenül megtörje az elvontság látszatát?
Na jó, megkegyelmezek és abbahagyom, pedig még sokáig tudnék gúnyolódni. Egy szó mint száz: a film nem tetszett, a könyv igen, és bár hosszú (ami nem baj) és indokolatlanul sokszor szerepel benne a 'péniszem' szó, no meg szexes-maszturbálós részletek (ami inkább baj), de mindenképp jobban ajánlom, mint ezt a vizuális élményt förmedvényt. Sokkal többet mesél magányról, bezárkózásról, sérülésekről, lelki rezdülésekről és ami a legfontosabb: elengedésről.
2/5 (mert még mindig haragszom)
21 éves korában Tim Lake rájön, hogy képes az időutazásra...
Egy újabb gyászos szilveszteri buli után Tim apja közli a fiával, hogy a család férfitagjai mindig is képesek voltak utazni az időben. Tim nem írhatja át a történelmet, de változtathat azon, ami a saját életében történt és történni fog. Így hát úgy dönt, jobbá teszi a világot... azzal, hogy szerez egy barátnőt. Sajnos kiderül, hogy ez nem is olyan könnyű, mint hinnénk.
Tim Londonba költözik a tengerparti Cornwallból, hogy ügyvédnek tanuljon, és végre megismerkedik a gyönyörű, de bizonytalan Maryvel. Egymásba szeretnek, aztán az időutazás miatt nem is találkoztak, aztán először találkoznak újra... és újra... de végül, sok agyafúrt időutazás után Tim elnyeri a lány szívét.
Hősünk ezután arra használja képességét, hogy létrehozza a tökéletes lánykérést, hogy megmenekítse esküvőjét minden idők legrosszabb násznagyi beszédjétől, hogy megmentse barátját egy szakmai katasztrófától, és hogy terhes feleségét időben a kórházba juttassa a szülésre a hatalmas közlekedési dugó ellenére is.Ám ahogy az élete halad a nem megszokott medrében, Tim ráébred, hogy sajátos képessége nem mentheti meg őt azoktól a bánatoktól, amelyekben minden családnak része van. Az időutazásnak vannak határai, és veszélyes is lehet. (port.hu)
Nagy elvárásokkal ültem le megnézni ezt a filmet - talán épp ez volt a baj. De hát mi mást tehetne az ember lánya, miután látott egy ütős trailert, no meg azt ígérik neki, hogy a Négy esküvő és egy temetés, a Notting Hill, no meg az Igazából szerelem hangulata fog felidéződni az elkövetkező 2 órában?
Ez az ígéret egyébként nem alapult teljesen valótlanságon, és itt nemcsak a rendező-forgatókönyvíró személyére gondolok, aki közös pont a felsorolt filmekben, hanem arra a bizonyos angol romantikus-komédiás hangulatra, amit a jelenetek bája és kedves humora, no meg a különc és szeretni valóan furcsa szereplők biztosítottak. Legalábbis egy darabig... ugyanis idővel mindez kevésnek bizonyult és szép lassan leült a történet. Hiába, ha már egyszer a sok kuszaság és szerelemért vívott harc után akkora itt a boldogság, hogy ide már csak műanyag játékok járnak (idézet a Kispál és a borztól). Mert például az Igazából szerelem tud még ilyenkor is rátenni egy lapáttal, újabb érzelem, humor és izgalom adagot pumpál a már eleve felcsigázott nézőnek, ez a film viszont szép lassan lefelé halad... Az pedig külön fekete pont, hogy a befejezésben szereplő dráma után még képes és a mondanivaló ízlelgetésére időt sem adva szánkba rágja az üzenetet.
Kár érte. Rachel McAdamsért pedig külön kár, úgy látszik, szegénynek mindig csak ilyen időben ugra-bugróló férjek jutnak.
3,5/5
A professzorok sem élnek mind nyugodt életet. Robert Langdon (Tom Hanks) ugyan könyvek között érzi a legjobban magát, különleges tudományára azonban az egyetemeken kívül is szükség van. Régi kódexek tanulmányozása közben merül fel benne a gyanú, hogy új életre kelt egy középkori, titkos testvériség. Az illuminátusok a történelem leghatalmasabb földalatti szervezete volt - aki viszont kapcsolatba kerül vele, esetleg a titkait próbálja kifürkészni, az életével játszik. De Langdon kutakodásai során egy másik, talán még hatalmasabb ellenséggel is kénytelen szembe nézni: a társaság ősi ellenségével, a katolikus egyházzal. Az illuminátusok pokolgépe már élesítve van, ezért a professzor kénytelen Rómába repülni, hogy megkeresse. Egy rejtélyes olasz nő (Ayelet Zurer) és több száz éves szimbólumok segítségével száguld a bomba nyomában. Lepecsételt kripták, sötét katakombák, elhagyott katedrálisok és a világ legjobban őrzött páncélszekrénye sem állíthatja meg. (port.hu)
A Da Vinci-kódot olvastam is, láttam is, mégsem volt számomra maradandó élmény, így aztán kicsit félve ültem le megnézni ezt a filmet. Nem tagadom, nagy kedvencem, Ewan McGregor szereplése azért kicsit feledtette velem előítéleteimet... :)
Ezúttal viszont nem kellett csalódnom! Pörgős, izgalmas, fordulatokban gazdag volt a történet, no meg a másfél évvel ezelőtti római vakációm emlékei is fel-felvillantak egy-egy jelenet kapcsán, ami még tovább fokozta az élményeimet. Tom Hanks Langdon professzora ezúttal valahogy jobban működött, no meg végre nem egyháztörténeti kiselőadásokra és az őzikeszemű Amélie-nek való udvarlásra pazarolta a drága időt... Ewan McGregort természetesen még reverendában is imádtam, Stellan Skarsgard szereplése pedig igazi kellemes meglepetés volt.
Lehet, hogy kijöttem a formámból az akciófilmek tekintetében, de engem nem idegesítettek a következetlenségek és a rohangálás. Sőt, nem is értem, minek ilyeneken idegeskedni. Egyszerűen csak hátra kell dőlni és hagyni, hogy az események forgataga magával ragadjon. Nekem ez most jó élmény volt.
5/5 (kizárólag kikapcsolódáshoz)
Egy régi amerikai mondás szerint az épelméjűt csak egy hajszálvékony vörös vonal választja el az őrülttől. A távoli csendes-óceáni szigeten a Charlie század katonái ugyanezen a vonalon, az őrület határán egyensúlyoznak. A második világháború idején az egyik legvéresebb csatát a Salamon-szigetek birtoklásáért vívták az amerikaiak és a japánok. A Guadalcanal-szigeti partraszállással új fejezet kezdődött az összecsapásukban. A paradicsomi szépségű, buja növényzetű sziget lángoló pokollá vált. James Jones regényének filmváltozata. (port.hu)
Tinikorom meghatározó filmélménye volt a Ryan közlegény megmentése, amit egyébként tervezek is újra megnézni. Azonban ráhangolódásként előbb erre a másik háborús eposzra esett a választásom, amivel szintén sok éve vártam már a találkozást.
Biztos bután hangzik, de engem azért egy kicsit elrettentett a film hossza... Háborús rémségekből és feszültségekből majdnem 3 órát végigélni nagyon-nagyon sok idő. Szinte minden percben vártam, mikor kezdenek süvíteni a golyók és mikor kezdenek sorra hullani a szereplők. Csak vártam és vártam, és tulajdonképpen magamnak generáltam a feszültséget, mert az első kb. egy órában semmi ilyesmi sem történik. A partraszállástól például már előre szorongtam, visszaemlékezve Ryan-es emlékeimre, de itt még az is lazára sikerült. Kezdtem is gyanakodni, hogy valami körmönfont átverés áldozata lettem és ez a film tulajdonképpen nem más, csak valami hadgyakorlat. Bombariadó, bomba nélkül. Szép lassan figyelmemet inkább az kezdte lekötni, hogy meg tudjam jegyezni az egyenruhások nevét, meg azt az egy-két infót, ami elhangzik róluk és amitől kitűnnek a tömegből. Nem kevesen vannak, így aztán ez nem volt könnyű feladat.
Aztán persze mire az ember lánya igazán unatkozni kezd és már csak a főszereplő Jim Caviezel szemeiben való gyönyörködés tartja ébren, beindul a háborús gyilkolászás is... Halál, bátorság, hősiesség... mindez éles kontrasztba állítva a gyönyörű képekkel bemutatott természet szépségével, békéjével, nyugalmával. Az ember bőrét bizsergeti, gyomrát mardossa, torkát csavargatja a háború, a vérontás értelmetlensége.
Mindezzel csak az a baj, hogy túl sok belőle 170 perc. Először a nyugalmat unjuk meg, aztán a folyamatos készenlétben levést, aztán a vérengzést, aztán ismét a nyugalmat, mindeközben pedig újra és újra csak ezt az egyetlen egy üzenetet nyomkodják le a torkunkon. Félreértés ne essék, én is az életet éltetem, nem pedig a háborút, de ezt a csodásan fényképezett természet és az értelmetlen vérontás szembeállításával 10 perc alatt is be lehet mutatni, nem kell hozzá 17-szer ennyi idő...
Az unalmat talán csak az töri meg, hogy néhány percre olyan színészek is feltűnnek, mint John Travolta és George Clooney. Nincs nagy jelentősége a szerepüknek, csak pár mondatot mondanak, de legalább a nagynevű sztárok arcának felismerése kicsit felrázza az egyébként megfáradt nézőt. Nick Nolte megszállott, ellenszenves tábornoka, no meg Sean Penn őrmestere emelkednek ki egyedül a katonák közül, de itt nem is cél az, hogy ők közelebb kerüljenek a nézőhöz. Elvégre jó katonákhoz híven csak teszik a dolgukat.
Kihívás ez a film, hatalmas türelmet és önfegyelmet követel a nézőtől. De valahogy nem ad annyit, hogy mindez megérje. Sőt, már az rossz, hogy egyáltalán ez a kérdés felmerül.
3/5
Pörög az élet, mint a lemezjátszó. Rob Gordon szimpatikus pasi, két lábon járó rockenciklopédia. Lemezboltja igazi kincsesbánya a hasonszőrű zenefanatikusoknak, ám az üzlet mégsem megy elég jól. Két furcsa alkalmazottja csak azért tart ki mellette, mert ők is a bakelitek megszállottjai. Az élet meredek helyzeteire is rögtön össze tudnak állítani egy alkalomhoz illő slágerlistát. Így tengetik napjaikat a felnőttség határán egyensúlyozva. Rob hirtelen elveszíti biztonságérzetét, mikor barátnője, Laura elhagyja. Reménytelen önvizsgálatba kezd a szerelem és a boldogság kérdéseiről. Az alkalmi slágerlisták pedig egyre csöpögősebbek. Nick Hornby nagysikerű regényének méltó filmváltozata. (port.hu)
Ma fejeztem be az azonos című könyvet és mivel nagyon tetszett, szerettem volna még egy kicsit élvezni a hangulatát, így rögtön elő is vettem a belőle készült filmfeldolgozást.
Nem mondhatom teljes bizonyossággal azt, hogy nem volt jó ötlet. A hangulatot sikerült megidézni és a zenék végre felhangzottak, nem pedig csak olvastam róluk. Azonban nyilván zavaró volt, hogy sok részlet nem egyezett a könyvhöz képest; vegyük például rögtön a helyszínt: London helyett Chicagoba helyezték a történetet. Az Öt Legfájóbb Szakítás listája is rögtön négyre redukálódott már a film elején, így bennem óhatatlanul is maradt egy elvarratlan, be nem mutatott (igaz, nem is túl jelentős) szál.
Ezeket az apróságokat leszámítva viszont jó volt végre "szembetalálkozni" az eddig csak a könyv lapjairól megismert Robbal. Nem mondom, hogy ő az ideális férfi, vagy hogy nem művel igazán nagy baromságokat, de mégis jó volt vizualizálni csetléseit, botlásait. John Cusack igazán mindent megtesz, hogy hű maradjon a figura eredeti vonásaihoz. Jack Black a tőle megszokott karaktert alakítja - én legalábbis még nem találkoztam vele olyan szerepében, ahol csak egy kicsit is normálisnak tűnt volna és a hangerejét is az elviselhető tartományon belül tartja. Todd Louiso félénk figurája is tökéletesen követi a könyvbéli fiú vonásait. Iben Hjejle dán színésznő nekem kissé "vérszegény" Laurának tűnt, Tim Robbins viszont az általa megformált eleve utált karaktert még ellenszenvesebbé tudta tenni. A kisebb szerepekben pedig feltűntek olyan színésznők is pár jelenet elejéig, mint Catherine Zeta-Jones és John Cusack testvérkéje, Joan Cusack.
Nem volt tehát gond ezzel a filmmel, bár a könyv szintjét még sem sikerült elérnie. Ugyanakkor, ha olvasás előtt láttam volna a filmet, akkor sem hiszem, hogy nagyobb hatású tudott volna lenni, hiszen kellettek a háttér-infók ahhoz, hogy igazán élvezhető legyen, legalábbis számomra. Mindenesetre a könyvet a legjobb szakítás utáni olvasmánynak bélyegeztem, a filmről viszont eszembe sem jutott hasonló kijelentést tenni. Ez pedig azt hiszem mindent elmond.
4/5
.jpg)
