2014. január 8.

Az őrület határán

Egy régi amerikai mondás szerint az épelméjűt csak egy hajszálvékony vörös vonal választja el az őrülttől. A távoli csendes-óceáni szigeten a Charlie század katonái ugyanezen a vonalon, az őrület határán egyensúlyoznak. A második világháború idején az egyik legvéresebb csatát a Salamon-szigetek birtoklásáért vívták az amerikaiak és a japánok. A Guadalcanal-szigeti partraszállással új fejezet kezdődött az összecsapásukban. A paradicsomi szépségű, buja növényzetű sziget lángoló pokollá vált. James Jones regényének filmváltozata. (port.hu)

Tinikorom meghatározó filmélménye volt a Ryan közlegény megmentése, amit egyébként tervezek is újra megnézni. Azonban ráhangolódásként előbb erre a másik háborús eposzra esett a választásom, amivel szintén sok éve vártam már a találkozást.

Biztos bután hangzik, de engem azért egy kicsit elrettentett a film hossza... Háborús rémségekből és feszültségekből majdnem 3 órát végigélni nagyon-nagyon sok idő. Szinte minden percben vártam, mikor kezdenek süvíteni a golyók és mikor kezdenek sorra hullani a szereplők. Csak vártam és vártam, és tulajdonképpen magamnak generáltam a feszültséget, mert az első kb. egy órában semmi ilyesmi sem történik. A partraszállástól például már előre szorongtam, visszaemlékezve Ryan-es emlékeimre, de itt még az is lazára sikerült. Kezdtem is gyanakodni, hogy valami körmönfont átverés áldozata lettem és ez a film tulajdonképpen nem más, csak valami hadgyakorlat. Bombariadó, bomba nélkül. Szép lassan figyelmemet inkább az kezdte lekötni, hogy meg tudjam jegyezni az egyenruhások nevét, meg azt az egy-két infót, ami elhangzik róluk és amitől kitűnnek a tömegből. Nem kevesen vannak, így aztán ez nem volt könnyű feladat.

Aztán persze mire az ember lánya igazán unatkozni kezd és már csak a főszereplő Jim Caviezel szemeiben való gyönyörködés tartja ébren, beindul a háborús gyilkolászás is... Halál, bátorság, hősiesség... mindez éles kontrasztba állítva a gyönyörű képekkel bemutatott természet szépségével, békéjével, nyugalmával. Az ember bőrét bizsergeti, gyomrát mardossa, torkát csavargatja a háború, a vérontás értelmetlensége.

Mindezzel csak az a baj, hogy túl sok belőle 170 perc. Először a nyugalmat unjuk meg, aztán a folyamatos készenlétben levést, aztán a vérengzést, aztán ismét a nyugalmat, mindeközben pedig újra és újra csak ezt az egyetlen egy üzenetet nyomkodják le a torkunkon. Félreértés ne essék, én is az életet éltetem, nem pedig a háborút, de ezt a csodásan fényképezett természet és az értelmetlen vérontás szembeállításával 10 perc alatt is be lehet mutatni, nem kell hozzá 17-szer ennyi idő...

Az unalmat talán csak az töri meg, hogy néhány percre olyan színészek is feltűnnek, mint John Travolta és George Clooney. Nincs nagy jelentősége a szerepüknek, csak pár mondatot mondanak, de legalább a nagynevű sztárok arcának felismerése kicsit felrázza az egyébként megfáradt nézőt. Nick Nolte megszállott, ellenszenves tábornoka, no meg Sean Penn őrmestere emelkednek ki egyedül a katonák közül, de itt nem is cél az, hogy ők közelebb kerüljenek a nézőhöz. Elvégre jó katonákhoz híven csak teszik a dolgukat.

Kihívás ez a film, hatalmas türelmet és önfegyelmet követel a nézőtől. De valahogy nem ad annyit, hogy mindez megérje. Sőt, már az rossz, hogy egyáltalán ez a kérdés felmerül.

3/5

1 megjegyzés:

  1. Jaj, egyik kedvenc íróm művéből van ez... úgyhogy elfogult vagyok nagyon. :)

    VálaszTörlés