Norvég erdő

Tokyo, a '60-as évek vége. A világon mindenhol fiatalok lázadnak, gyülekeznek, céljuk kormányuk megbuktatása, eközben a tokiói egyetemista, Toru Watanabe életét is káosz uralja. Szíve mélyén teljes mértékben első szerelmét imádja, Naoko-t, aki egy gyönyörű és visszahúzódó fiatal lány. Azonban ezt a különleges párost legjobb barátjuk évekkel ezelőtti tragikus halála kovácsolta össze. Watanabe életét mindenütt a halál árnyékolja be, mindaddig, amíg nem találkozik Midori-val. (port.hu)

Fel vagyok háborodva. Nemrég olvastam a könyvet, amiből ez a film készült, és bár nem voltam maradéktalanul elégedett vele, mégis hatalmas élmény volt. Na de ez a filmváltozat...! Hát ez valami hihetetlenül rosszul sikerült! El sem tudom képzelni, hogy ha valaki nem olvasta a könyvet, akkor ez a 2 óra 8 perces valami mit tud neki mondani, mit tud neki adni... A filmből még csak az sem derül ki, hogy jön az egészhez a címadó Beatles dal, hiszen nem véletlen a választás, ami még véletlenül sem valami erdészeti, mezőgazdasági, netán faipari ismereteket felvonultató tartalomra akar utalni.

A filmet végignézve az volt a benyomásom, hogy a főszereplők nem lelki, hanem elmebajokkal küzdenek. Nyilván nehéz a téma, hiszen a magányt, a depressziót, az öngyilkosságo(ka)t és a veszteségek feldolgozását állítja középpontjába, de a baj ott kezdődik, hogy a mélyen elzárt érzelmek, fájdalmak, bizonytalanságok finom, tartózkodó kifejezése helyett itt borzasztó hatásvadász jelenetek sorát próbálják letuszkolni a torkunkon. Semmit, de tényleg semmit nem érzékeltem az ázsiai filmekre oly jellemző képi- és hangulati világból. A történet nagy fordulópontjai is idiótán voltak tálalva, például a fő üzenet, ami (számomra legalábbis) a könyv utolsó lapjainak egyikén van pár sorban megfogalmazva, egész egyszerűen szétcincálva, a film különböző részein hangzik el.

A szereplőket is lehetetlen feladat megkedvelni, vagy legalább többé-kevésbé megérteni. (Oké, a könyvben sem válnak olyan barátainkká, akikkel kedvünk volna összejárni, de ez most más lapra tartozik.) Toru olyan, mint egy szellemileg visszamaradott kisfiú, a könyvből megismert személyisége egyszerűen feltáratlan marad és képtelenség elhinni, hogy mégis rá vannak indulna a női szereplők, főleg, miután talán a filmtörténelem legundorítóbb taknyos jelenetét produkálja, melyhez képest a nyállal játszó Tompika a fasorban sincs... Nála talán csak a Naokót alakító színésznő rémesebb, aki csak két dolgot tesz: Miki egér hangon beszéli a semmit és visítva, rohangászva zokog, miközben tényleg az utolsó idegszálaimon táncol. Midori egy fokkal jobb nála, az őt alakító színésznő pimasz mosolya legalább egy ici-picit emlékeztet a könyvbeli karakterére, amiből mellesleg a film alapján szintén nem sokat ismerünk meg. Azt egyébként képtelen vagyok felfogni, hogy miért maradtak ki Midori és Toru hosszú, szemtelen, megbotránkoztató, ironikus, szókimondó, humoros párbeszédei... talán ez valami íratlan szabály, hogy minden dialógus maximum négy mondatból állhat, nehogy véletlenül megtörje az elvontság látszatát?

Na jó, megkegyelmezek és abbahagyom, pedig még sokáig tudnék gúnyolódni. Egy szó mint száz: a film nem tetszett, a könyv igen, és bár hosszú (ami nem baj) és indokolatlanul sokszor szerepel benne a 'péniszem' szó, no meg szexes-maszturbálós részletek (ami inkább baj), de mindenképp jobban ajánlom, mint ezt a vizuális élményt förmedvényt. Sokkal többet mesél magányról, bezárkózásról, sérülésekről, lelki rezdülésekről és ami a legfontosabb: elengedésről.

2/5 (mert még mindig haragszom)