Anglia, 1935. A tehetős családba született Briony a kiváltságosok életét éli viktoriánus villájukban. Az élénk fantáziával megáldott kislány írónő szeretne lenni. Amikor az egyik hétvégén összejön a család, a rekkenő hőség hatására a régóta elfojtott érzelmek veszélyes robbanóelegyként törnek felszínre. Egy sor félreértés következményeként Briony ártatlanul meggyanúsítja Robbie Turnert, a nővére, Cecilia szerelmét egy bűncselekmény elkövetésével. A gyanúsítás is elég ahhoz, hogy tönkretegye kettejük bimbózó szerelmét, és örökre megváltoztassa mindannyiuk életét. (port.hu)
Már a film elején gyanakodni kezdtem, hogy itt engem át akarnak verni... és jé, végül bebizonyosodott, hogy igazam volt. Pedig majdnem sikerült megnyerniük maguknak, mert volt egy pont, ahol felidéződött bennem a Hideghegy monumentális love storyja... de sajnos csak egy pillanatra.
Nem vitatom, a történet kezdetén a már alig-alig elfojtható feszültség, a várakozás, Briony szárnyaló fantáziájának fel-felvillanó, majd újrajátszódó képei, no meg az írógépkopogás nyugtalanító hangja rögtön megteremtett egy érdekes (de még nem izgalmas) hangulatot. Viszont talán túlzásba vitték, ezért néztem végig hitetlenkedve a filmet. Mert ha egy ahhoz hasonló csattanót terveznek a végére, mint itt, akkor egy percig sem szabad ám hagyni, hogy a néző agyában már a film elején felmerülhessen ez a befejezés... Így aztán, mikor meglepődnöm-meghatódnom kellett volna, én csak bosszúságot éreztem.
A történetre épp ezért kár is szót fecsérelni, pláne, mert a magyar cím tökéletesen összefoglalja, miről is szól. A színészeket viszont még kritizálnám egy kicsit, mert egyikükkel sem voltam megelégedve. James McAvoy túl tökéletes karaktert formált meg, de ezzel még talán ki is tudnék békülni, ha azt veszem figyelembe, hogy egy rajongó gyermeki szempár tolmácsolásában ismerhettük meg. Keira Knightley-ról egész egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy épp egy szerelmes, vagy legalább érző nőt alakít és Benedict Cumberbatch szokásos merev, viaszbabaszerű "játékáról" sem igazán tudok pozitívan nyilatkozni. A mélypont viszont Romola Garai volt... a gyermek Briony után, akit Saoirse Ronan formált meg, ő olyan elviselhetetlen szintre fokozta az esetlenséget, hogy azt már idegesítő volt nézni. Ellentmondás volt aközött, hogy felnőve már megértette egykori meggondolatlan cselekvése következményeit, és aközött, hogy továbbra is egy anaemiás marionettbábúként, totális közönyt és értetlenséget sugározva mászkált a világban. Szerencse, hogy az idős Briony Vanessa Redgrave által tolmácsolt vallomása egy egészen picit ellensúlyozni tudta ezt a jellegtelenséget.
Egyedül a teremtett világ hol lappangó, hol feltörő, de folyamatosan jelen levő feszültségét, no meg a szépen fotózott képeket tudom értékelni a filmben...
2/5
A georgiai Savannah városka árnyas buszmegállójában különös mesemondó üldögél. Forrest Gump mindent látott és mindent átélt, de nem mindent értett. Nem éppen a legfényesebb elme. De hát az anyja is mindig azt mondta: "Csak az a hülye, aki hülyeséget csinál." Forrest Gump pedig semmi egyebet nem csinált, mint jelen volt a XX. század minden fontos eseményén a focipályától a harctérig, az elnökök klubjától a médiavitákig, míg végül meg nem pihent egyetlen igaz szerelme karjában. Forrest Gump IQ-ja nem szárnyal az egekig, de rendkívül becsületes és jólelkű fiú. Különös véletlenek azonban hozzásegítik, hogy az 1950-es évektől 1970-ig Amerika minden jelentős eseményén részt vegyen, és minden jelentős személyiségével találkozzon, köztük: Elvis Presley-vel, JFK-vel, Lyndon Johnsonnal, Richard Nixonnal. Forrest elvégzi a főiskolát, harcol Vietnámban, élsportoló lesz, az egyetlen probléma csak az, hogy túl buta ahhoz, hogy megértse ezen fontos események jelentőségét.A "Forrest Gump" egy megindító romantikus mese egy ártatlan amerikairól, aki pont abban a korban élt, amikor Amerika elveszíti ártatlanságát. (port.hu)
Ez a film pontosan azok közé tartozik, amikről meg sem tudom mondani, hányszor láttam már. És noha hosszú, meg későn is vetítették most a tv-ben, mégsem tudtam otthagyni, mikor elkezdődött. Megbánni persze nem bántam meg, hiszen már fél óra után azon kaptam magam, hogy Forrest Gump történetében minden egyes újranézéskor felfedezek valamit, amit korábban még nem láttam meg.
Forrestet szerintem mindenki szereti - a maga kis egyszerűségével látja ugyan a világot, de közben meg több őszinteség, nagylelkűség, kitartás, bátorság és szeretet van benne, mint a legtöbb "normális" emberben. Ráadásul olyan emberpróbáló helyzetekbe kerül mindig, amikben igazán megmutatkozik jellemének szilárdsága. Együtt sírunk, együtt nevetünk vele, és nekem szinte kedvem lenne a buszmegállóban is leülni mellé és tovább hallgatni a történetét.
5/5
Viktor Navorski éppen New Yorkba repül Kelet-Európából, amikor hazájában heves harcokkal kísért államcsíny bontakozik ki. A gyanútlan utazó egyszerre ott találja magát a John F. Kennedy repülőtéren, Amerika kapujában, ám útlevele egy éppen nem létező országból való, ezért nem teheti be a lábát az Ígéret Földjére.
A reptéren rekedt Navorskinak így fel kell találnia magát, be kell rendezkednie a várakozásra, amíg az otthoni háború véget nem ér. Ahogy telnek-múlnak a hetek, hónapok, Viktor felfedezi, hogy a terminál kicsinyített univerzuma gazdagon összetett világ, ahol fontos szerephez jut az abszurditás, a kicsinyesség, a nagylelkűség, az ambíció, néhány véletlen egybeesés, sőt, még a romantika is egy gyönyörű légikísérő, Amelia képében. De Viktor már régen visszaélt a reptér biztonsági főnökének vendégszeretetével, aki csak egy porszemnek tekinti őt a bürokrácia gépezetében, egy olyan problémának, amit nem megoldani akar, hanem mindenáron kitörölni. (port.hu)
Sok évvel ezelőtt már láttam ezt a filmet, de akárhogy is próbáltam, nem tudtam felidézni a végét. Persze, a várótermes dolog megvolt, de biztos voltam benne, hogy ennél többről kell szólnia...
Így is volt, de csak a film végére jöttem rá, mi az a "több". Ugyanis az utolsó 20 percig nem igazán értjük, mire is várunk, csak várunk, várunk kitartóan Tom Hanks-szel együtt. Szurkolunk neki és örülünk minden apró sikerének, fityiszt mutatunk a bürokráciának, magunkban mosolygunk a mellékszereplők kedves esetlenségén, utáljuk Stanley Tuccit és megállapítjuk, hogy Catherine Zeta-Jones igazán tökéletes végzet asszonya. De a mondanivalót csak a végén értjük meg: ez a film egy ígéretről szól, nem is akármilyenről. Hirtelen értelmet nyer a kitartás, a nyomorgás, a tűrés, a megaláztatás elviselése. Sőt, rájövünk, hogy igazából itt nem is volt választás, Viktor mindent úgy tett, ahogy tennie kellett, hogy hű maradhasson önmagához.
Csak valahogy fakó ez a befejezés... értem már, miért nem vésődött be az emlékezetembe. Valahogy eltörpül, elhalványul a komikus jelenetek mellett. Nem tudom, hogy az arányokkal van a baj, vagy csak gyorsan összecsapták a film végét? Egy drámai nagyjelenet után már nem illik időzíteni egy újabb, de másképpen megérintő részt? Vagy talán csak túl fáradt voltam (ismét)? Bármi is a magyarázat, sajnálom, hogy így alakult...
3,5/5
