Két szerető

A karizmatikus, de problémás Leonard egy szerelmi csalódást és öngyilkossági kísérletet követően visszatér a családi fészekbe. Miközben szülei aggódó tekintetének kereszttüzében próbálja összeszedni magát, két nővel is megismerkedik: Michelle, a gyönyörű, és rejtélyes szomszéd alaposan felkavarja a férfi körüli állóvizet. A másikuk Sandra, egy üzletember bájos és odaadó lánya, aki azon igyekszik, hogy megvásárolja családjának vegytisztító vállalkozását. A férfinak döntenie kell, hogy a vágy sürgető erejére, vagy a nyugalmat hozó szeretet szavára hallgasson. A háttérben pedig ott a veszély, hogy visszazuhan a szakadékba, amely korábban kis híján a vesztét okozta. (port.hu)

Érdekes film. Sötét és borongós, bizonytalan és zavart, kicsit furcsa is. Pont, mint a főszereplő; ő teszi ilyenné az egészet.

Pedig Joaquin Phoenix engem sokáig igencsak idegesített, mert, noha megértem én a lelki bánatát, mégis irritált, hogy egy szerencsétlen figurát mutatott, kis kinőtt, róla leszakadni sosem (értsd: sosem!) akaró kapucnis dzsekiben; és közben meg szegééény, aljas sunyi pasi módjára szemrebbenés nélkül egyszerre két nővel is kavar. És ha ez még nem lenne elég ok a bosszankodásra, naná, hogy már megint nem a rendes, odaadó, gondoskodó, belé igencsak szerelmes lányt választja. Hát, úgy látszik, az ilyen lányoknak már csak ez a sorsa...

Szóval, nem tagadom, sokáig csak nagymértékű felháborodás és ezek a negatív érzések uralkodtak rajtam, de ahogy most visszagondolok, szomorú szemű főhősünk már ekkor is remek alakítást nyújtott, remekül ábrázolta az elveszettséget, a depressziót, a szorongást, és úgy összességében, ezt a "problémás" lelkiállapotot, majd pedig a hirtelen mindent megváltoztató, hatalmas erővel fellobbant epekedést, vágyakozást, szerelmet. Talán, ha pasi lennék, és az össze-vissza kavarásokon nem akadok fenn, már elsőre is értékeltem volna ezt az alakítást... A film végére, az utolsó pár jelenetre viszont már teljesen a hatása alá kerültem; páratlanul hitelesnek éreztem, szinte minden belső rezdülését tökéletesen tudta közvetíteni felénk. Az áttörést akkor éreztem, mikor elhangzott ez a mondat: " You're the most beautiful, most amazing woman ever." - Jól emlékszem rá, hiszen a hangja érzelemteli, az arca és könnybe lábadt szeme pedig őszinteségről tanúskodik. Ettől a ponttól kezdve már tökéletesen együtt éreztem vele (és, ha nem is bocsájtottam meg, de már hajlandó voltam eltekinteni a folyamatosan elkövetett "félrelépéstől") és szorongva izgultam, mert valahogy érezhető volt, hogy szegény pasi nem kaphatja meg túl könnyen a boldogságot...
Bevallom, összerándulva néztem végig és még meg is könnyeztem az utolsó jeleneteket...

A történet olyan, amilyen... Közepesnél jobbat biztos, hogy nem érdemelne - és ez már a feljavított jegy, mellyel értékelem az árral sodródó, összezavarodott, elveszettnek tűnő Joaquin Phoenixet is. A film vége viszont olyan nagyon magával ragadó és számomra emlékezetes is, hogy csak elragadtatva tudok róla beszélni. A két pontszám átlaga az, amit végül adok; de tartok tőle, hogy ha globálisan tekintjük a filmet, akkor erősen túlértékeltem.

4/5