Árvaház

Laura árvaházban nőtt fel. Harminc évvel később a férjével és a hétéves kisfiával visszatér az ódon, elhagyott épületbe. Szeretné felújíttatni a régi házat, ahol fogyatékos gyerekeket gondoznának. A sajátos környezet megmozgatja a kis Simon fantáziáját. Különösen, amikor elmondja, hogy kapcsolatba került egy szellemfiúval. Laura férje, Carlos szerint fia csupán így akarja felhívni magára a figyelmet. Az asszonyt nyugtalanítja Simon és Tomás kapcsolata, saját régi, felkavaró emlékei is előtörnek. Közeleg a megnyitó napja, Laura pedig egyre inkább úgy érzi, hogy veszélyben a családja. (port.hu)

Egy barátnőmmel ellátogattam a spanyol filmklubba - kicsit aggódtam ugyan, de szerencsére nem volt gond, hogy én nem tudok spanyolul, ugyanis volt magyar felírat a filmhez. Az viszont nagyszerű volt, hogy nem egyedül kellett megnéznünk, ugyanis egy-egy jelenetnél igencsak szorítottuk a karfát, na meg néha egymás kezét is...

A film ugyanis hátborzongatóan ijesztő. Na persze nem zombitámadásra kell számítani, hanem kicsit olyan, mint a Hatodik érzék, de valójában sokkal jobb annál. Szépen fényképezett film, gyönyörű és megható befejezéssel. Ereje talán sokkal inkább ebben rejlik, nem pedig a horrorisztikus vonásokban. A Belső tengerből ismert főszereplőnő pedig egyszerűen zseniális.

Újabb bizonyítékot találtam tehát arra, hogy a spanyol filmek nagyon jók! A faun labirintusa is egy egészen hasonló, szintén rémületes, ám annál sokkal többet adó, megrázó alkotás.

4/5 (mert azért az mégsem járja, hogy ennyire rám ijesztenek...)

Angyalok városa

Mi történik akkor, ha egy angyal elkezd vágyódni a halandók mindennapjai után, és ki akarja próbálni a szerelmet? Nicholas Cage alakítja az angyalt, Seth-et, aki szerelmes lesz egy földi halandóba, a sebésznő Maggie-be. Választania kell égi és földi szerelem között. Vajon mi az, ami egy racionális gondolkodású orvosnőt arra késztet, hogy egy olyan férfihoz vonzódjon, akinek a létezését is lehetetlen elfogadnia? Maggie és Seth addig harcolnak józan eszükkel és vágyaikkal, míg végül mindent feláldoznak a szerelem kedvéért. (port.hu)

Sokadik újranézés, hiszen ez a film egy örök kedvenc. Akárhányszor beleharapok egy körtébe, ez jut eszembe. Akárhányszor meglátom a polcomon a Vándorünnepet, erre a filmre gondolok. Akárhányszor szerelmi bánatom van, ezen sírom ki magam.

Valahogy itt van benne a lényeg: merj ugrani! Fájhat, sajoghat, de adnod kell neki egy esélyt, különben nem győzhetsz, nem győzhettek... Csak meg kell találnod a saját Pohár uradat vagy Pohárnédat, és akkor nem is fogod áldozatnak érezni azt a bizonyos ugrást... Ha pedig a másik nem ugrik? Nem kell rágódnod rajta, a képlet egyszerű: nem te voltál számára Mr. / Mrs. Pohár...

De ez a film egyébként nemcsak mondanivalójában, hanem részleteiben is csodálatos. Finom mozdulatokkal, apró rezdülésekkel, érzelmekkel, szeretettel, kedves humorral teli. Melengető, még azután is, hogy arcul csapott, kitépte a szíved és páros lábbal ugrált rajta. Mert nemrég fedeztem fel legnagyobb üzenetét: azt, hogy tovább kell menni. Több lettél általa, épp ezért nem engedheted meg, hogy csak ülj és siránkozz, mert ezzel megcsúfolod mindazt, amit kaptál.

5/5

A Vaslady

Meghitt és meglepő életrajzi film Margaret Thatcher-ről, az Egyesült Királyság első és egyetlen női miniszterelnökéről. A XX. század egyik legismertebb és legbefolyásosabb asszonya a semmiből érkezett és szétzúzott minden nemi és osztálybeli előítéletet egy olyan világban, ahol az érkezéséig kizárólag férfiak uralkodtak. (port.hu)

Nem foglalkozom a politikával, még a magyarral sem, nemhogy más országokéval. A történelmet sem szerettem sosem igazán. Most mégis beültem erre a filmre, pedig Margaret Thatcher-ről eddig csak annyit tudtam, hogy a UK miniszterelnökNŐje volt.

Naná, hogy Meryl Streep neve csalogatott be a moziba.

Sokáig csak kapkodtam a fejem és idegesített, hogy nem tudtam, ki kicsoda, mi a fenéről van már megint szó és Meryl Streep miért parádézik állandóan kék kosztümökben és kalapokban. Aztán mire szép lassan kezdett összeállni a kép, engem már nem is igazán érdekeltek a részletek. Csak egy erős, kemény nőt láttam, aki nem tűr ellentmondást és aki senkinek és semminek sem hagyja, hogy eltérítse útjáról. Ezen a ponton még jól is jött a tudatlanságom: minden esemény meglepetésként ért és végig megvolt az okom, hogy szurkoljak és várjam a következő sikert.

Aztán lassanként én is kijózanodtam. Már nem is érdekelt a karrier, már a magánember boldogulása és boldogsága foglalkoztatott. Nem meglepő, hiszen ez az a "probléma", amivel én is tudok azonosulni. Ezen a ponton pedig a film már nem is egy világhírű és sikeres politikusnőről szólt, hanem egy nőről, aki az egyensúlyt keresi karrier és család között - ez pedig örök téma, nem? A film végén már mélyen megrendülve ültem a sötétben. Nem a sikeres nőt, a politikust, a nagy karrier törtnénetét láttam - hanem egy egész életre szóló, a másikat maximálisan elfogadó és támogató nagy szerelemét, cukormáz nélkül. A záró jelenet a csészével pedig választ ad minden, még fel nem tett kérdésünkre is.

Nem zengek ódákat Meryl Streepről, hiszen az, hogy ő egy átváltozóművész és egy zseniális színésznő, már nem újdonság a legkétkedőbb mozirajongó számára sem. De nem az ő alakítása miatt fogok emlékezni erre a filmre, hanem, azt hiszem, inkább a csésze miatt...

3,5/5

Sok hűhó semmiért

A napsütötte Dél-Itáliában, míg szünetelnek a csaták, lángra lobbannak a szívek. Don Pedro, Aragónia hercege és csapata megjött a csatából, hogy Leonato vidéki kúriáján töltsön egy felhőtlen hónapot. Egyik kísérője, Claudio rögtön szerelmes lesz Leonato szépséges lányába. Elválaszthatatlan cimborája, Benedek viszont megveszekedett nőgyűlölő: legújabb célpontja a makrancos Beatrice, aki hasonlóképpen érez a férfinem iránt. Bár a nyelvük kardéles, a lelkük mézédes - a két egymásnak teremtett pár egymásra talál. A kellemes együttlétet azonban megzavarja Don Juan, a herceg öccse, aki álnok terveket szövöget, s elég egy rosszindulatú ármány, a harcban edzett barátság kis híján véres párbajba torkollik. De minden jó, ha jó a vége. (port.hu)

Egy újabb film, amit lehetetlen megunni! Jó időben, rossz időben, vidámságban, keserűségben, akármikor, akárhol, akárhányszor!

Szerelem, komédia, pörgős és csipkelődő párbeszédek, évődés, cselszövés, leleplezés, szívek összetörése és begyógyítása, személycsere, álruhák -- ennyiből már egyértelművé válik, hogy csakis Shakespeare-ről lehet szó. De mindezt olyan páratlan tolmácsolásban kapjuk, hogy minden egyes színészi alakításról ódákat lehetne zengeni. Az én kedvencem természetesen Benedict és Beatrice, akarom mondani: Kenneth Branagh és Emma Thompson. Komolyan, ez a két ember minden porcikájával játszik, barátjává tesz, magával ragad és sodor, sodor...

(Shakespeare mester most bizonyára forog a sírjában, hogy történetéhez épp egy Katy Perry dallal aláfestett videót választottam. Mentségemül szolgáljon, hogy nem tudtam választani a jobbnál jobb sziporkapárbajok közül, így maradt hát a zene. Az igazi élményért pedig tessék szépen megnézni a filmet!)

5/5

Tükröm, tükröm...

"A Columbia egyetem professzora (férfi) keresi azt a 35 év feletti, doktorátussal rendelkező nőt, aki megosztaná vele céljait és társaságát. Külső nem számít." Ezzel a szöveggel jelenik meg az elkeseredett tudós hirdetése az újságban. Larkin professzornak elege van a zaklatott, szenvedélyes viszonyokból, szexualitástól mentes, intellektuális kapcsolatra vágyik. A hirdetésre fölfigyel Rose. A nő a romantika korának irodalmát tanítja az egyetemen, de az életéből éppen a romantika hiányzik. A két ember személyisége különbözik, a kapcsolat mégis izgalmasnak ígérkezik. (port.hu)

Először is, le kell szögeznem, hogy Barbara Streisand szerintem egy nagyon-nagyon szép nő. El lehet szürke egérkésíteni azzal, hogy összekócoljuk a haját és trottyos ruhákat adunk rá, de tény, hogy attól még szép marad. Rose karaktere pedig annyira kedves, humoros, szókimondó és jó fej, hogy azonnal elveszünk, egyszerűen nincs mese: szeretnünk kell!

Szíve választottjával csak egyetlen nagy probléma van: hogy egy idióta. De ő legalább tudja magáról, hogy ha feltűnik egy nő a színen, csekélyke öt literes vértérfogata vagy az agyába tódul, vagy pedig a... szóval értitek. Ráadásul szegénykém olyan konok és olyan makacsul ragaszkodik korábbi, önvédelemből tett elhatározásához, hogy akkor sem ismeri fel álmai nőjét, ha az előtte álldogál epekedő szemekkel. Nagy szerencséje, hogy olyan kedvesen esetlen ő is, hogy sokáig nem tudunk rá haragudni.

Két szimpatikus karakter talál hát egymásra ebben a filmben, természetesen kellően túlbonyolítva saját maguk számára(!!!) boldogságuk beteljesülését. Tényleg kezdem elhinni, hogy az élet olyan egyszerű - csak mi gyártunk hozzá problémákat, ráadásul nagy tételben. És ebben a filmben is, pont úgy, mint a hétköznapokban, a legnagyobb akadályt csakis saját félelmeink leküzdése jelenti. Az egyik amiatt sérült, mert összetörték a szívét és annak érdekében, hogy ez ne történhessen meg újra, inkább úgy dönt, soha többé nem enged közel magához senkit sem. A másik számára sem ismeretlen a fájdalmas csalódás, de ő oly mértékű önbizalomhiánnyal is küzd, ami párja félelmeit azonnal megsemmisítő erejűvé alakítja - természetesen saját maga számára.

Végigkísérjük tehát boldogtalanságukat, velük szenvedünk, sírunk és epekedünk - pedig miközben olyan nagyon szeretnénk megrázni mindkettőjüket, hogy meglássák, csak egy lépésnyire van tőlük az értük sóvárgó nagy ő! Ez azonban teljesen hiábavaló is lenne, hiszen saját magukat kell először legyőzniük, hogy visszatalálhassanak egymáshoz.

Jópofa történet, melyből megtudjuk, hogy a baseball is csak matematika; nagyon kedves és nagyon szerethető karakterekkel, finom humorral és rengeteg szeretettel! Külsejükkel elégedetlen és emiatt tartós önbizalomhiányban szenvedő nők számára egyenesen kötelező!

5/5