Szkafander és pillangó

Régóta terveztem már ilyet csinálni és végre most eljött az ideje: egy bejegyzésben írok a könyvről és a belőle készült filmről is, kicsit össze is hasonlítva őket. Mai választottam pedig ez a kis francia remek, melyről túlzás nélkül állíthatjuk, hogy bizony egyedülálló és megismételhetetlen: a Szakafander és pillangó.

Legelőször egy "nemrandin", a művészmozi plakátján találkoztam vele és akkor még ki is figuráztam, hogy a bánatba lehet ilyen hülye címet adni valaminek? De emlékszem, a srác, akivel épp "nemrandiztam", igencsak lelkesedett: "á, biztos jó lehet, nézd csak, 18-as karikás, szóval biztos lesznek benne kivillanó mellek". Ezúton üzenem: igen, voltak. ;)

Ezután kezdtem csak szemezgetni a könyvesboltban a pici-rövid könyvvel, ami ugyanezt a címet viselte. (Itt a képen szándékosan választottam a könyvet az eredeti borítóval.)
A történet már messziről üvöltött: ez is egy "szokásos", "clarissás", kicsit sírós-elgondolkozós, halálon töprengős, életet szeretni tanító darab lesz a többi, hasonló témájú kedvenc között.

No, ennyi körítés után írok végre magáról a lényegről is.

Jean-Dominique Bauby az Elle főszerkesztője volt, ennek megfelelően igen pezsgő életet élő pasi. 42 évesen váratlanul agyvérzést kapott és néhány heti kóma után felébredve azzal kellett szembenéznie, hogy a kiterjedt agytörzsi károsodás miatt szinte teljesen megbénult. Egyetlen funkció maradt sértetlen: bal szemét tudta mozgatni és pislogni is tudott vele. Így aztán egy speciálisan kifejlesztett ábécé segítségével idővel megtanult kommunkikálni a környezetével. Nehézkes módon ugyan, hiszen "beszélgetőtársának" kellett sorolnia a betűket, ő pedig pislantással jelezte azt, hogy melyiket szeretné használni. Így aztán mégis volt egy aprócska kapocs ami összekötötte őt a külvilággal, sőt, így a betűket egymás után "lediktálva" írta meg ezt a rövid könyvecskét is. Nagyon tetszik a hasonlat, amit végül címnek is kiválasztott: olyan ő, mint egy szkafanderbe (jelen esetben saját testébe) zárt, szárnyaival csapkodó pillangó - hiszen elméje ép, tudata tiszta, mindent felfog, ami körülötte történik, és két mentsvára is van: emlékei és fantáziája. Mindeközben azonban halott teste fogságába esett, tehetetlen és kiszolgáltatott.

Ősszel olvastam a könyvet, ma végre láttam a filmet is (természetesen eredetiben néztem, gyönyörűen beszéltek benne), de még mindig nem tudom megfelelően kifejezni érzéseimet a történettel kapcsolatban. Azt hinnénk, biztos csupa önsajnálat meg sötét halálvágy az egész, pedig nem az. Sőt, van benne még irónia is, de leginkább azt érezhetjük, hősünk megbékélt. Mint már írtam, egyedülálló. A könyvnek minden sorát úgy olvastam, mintha valami hatalmas megtiszteltetés lenne, hiszen nagyon hosszú volt az út, amin a szkafanderből egészen az én agyamig eljutottak. A film is hasonló, sőt, kicsit többet is adott, mint vártam: sok ugyanis az olyan jelenet benne, amit a főszereplő "szemén" keresztül látunk. Az eleje kimondottan fojtogató érzés volt: a kamera sokat időzött a plafonon, vizsgálgatta környezetét és szinte minden pillacsapást éreztem. Halljuk a külső környezetet és halljuk Bauby gondolatait is. Aztán később elkezdünk kívülről is látni, majd pedig látjuk az emlékeket és a pillangó szárnyain utazunk a fantázia világába is. Észrevétlenül keverednek ezek, de szerintem sosem vagyunk pusztán külső szemlélői a történetnek.

A hatása alá kerültem, de a tőlem megszokott módon mégiscsak kell tennem egy kritikai észrevételt, mégpedig a lourdesi jelenet kapcsán... A könyvben ugyanis ez a kedvenc fejezetem, Bauby egy emléke, amikor a barátnőjével (feleségével) kirándul a híres zarándokhelyre, igaz, elég kelletlenül. És persze végig morognak, zsörtölődnek. de a vége kedves és jó lesz, szeretik egymást, ez világos. (Az jutott eszembe, hogy ez a fejezet teljesen olyan, mint az én kapcsolatom... :$ )
Ehhez képest a filmben csak a "poént" veszik át a történetből és a vége, a lényeg kimarad. Helyette szakító jelenetet kerekítenek belőle. Pedig hát, nagy kár volt kihagyni ezt a könyv margójára lejegyzett mondatot: "Szeretlek, te lüke. Ne gyötörd a te Joséphine-edet."

De többet nem is bántom, nem is merném bántani ezt a filmet. Még mindig fülemben csengenek ezek a sokat ismételt hangok: " ö, esz, á, er, i..." és még mindig csodálkozom rajta, mikor belegondolok, mennyi mindenre is képes az ember, hiszen míg a belső él és a gyenge pillangó kitartóan csapkod a szárnyával, még "önmagát", saját szkafanderét is képes legyőzni.

5/5