Amerikai szépség

Most, hogy szünet van, volt pici időm és pár napja újra megnéztem tinikorom legnagyobb kedvenc filmjét. Persze nem véletlen, hogy még mindig a fejlécemben figyel az egyik jelenete: bár már nem vagyok olyan fanatikus, mint 9-10 éve, de még mindig fenntartom, hogy ez az egyik legjobb film, amit valaha láttam.

Szerintem kétféle reakció létezik, amit az Amerikai szépség a nézőből ki tud váltani: vagy nagyon szereti valaki, vagy nagyon utálja... sőt, uncsinak és betegnek tartja. Ez utóbbira csak annyit tudok mondani: hát igen, már csak így van ez, ha valaki csak arra figyel, amit a vásznon lát...

A műfaj meghatározása hivatalosan "filmszatíra", és ezzel kivételesen most egyet is értek. Igazából ebben áll a film ereje: iszonyú fojtogató érzés, mikor rájössz, hogy ez az elsőre hülyeségnek tűnő történet mennyire igaz!

Van két rész a filmben, amiket ezerszer visszatekerve a videón még annó kiírtam, és azóta is szinte szóról szóra tudok. Íme az első, a jellegzetes mondatok a film elejéről:

A nevem Lester Burnham. Ez a környék, ahol lakom. Ez az utcám. Ez az életem. 42 éves vagyok. Alig egy éven belül meghalok. Ezt persze most még nem tudom. Bizonyos értelemben már most halott vagyok. Nézzetek rám. Rejszolok a zuhany alatt. Ez a napom fénypontja. Innen már csak rosszabb lesz. Ez a feleségem, Carolyn. Látjátok, hogy megy a metszőolló nyele a kerti cipőjéhez? Ez nem véletlen. Már a puszta látványa lefáraszt. Nem volt mindig ilyen. Régen boldog volt. Régen boldogok voltunk. Ez a lányom, Jane. Egyke. Teljesen tipikus tinédzser. Dühös, bizonytalan, zavart. Bár mondhatnám neki, hogy ez elmúlik, de nem akarok hazudni. A feleségem és a lányom is azt hiszi, hogy irdatlan nagy vesztes vagyok. És igazuk van. Elvesztettem valamit. Nem tudom pontosan, mi az, de tudom, hogy nem voltam mindig ilyen... kába. De tudjátok mit? Sosincs késő megtalálni, ami elveszett.

Tulajdonképpen ez a film tartalma, nem pedig az, amit sokan elmesélnek itt-ott... (Beleolvastam most a neten egy fórumba: "há' ott az a vén faszi, aki rágerjed a lánya barátnőjére, hihi", meg "juj nem kellett volna mindkét csaj melleit megmutatni, derondákvoltakmár", meg "há' ott a csaj pasija, oszt megöli az apját") - Mivaaan?? Emberek, láttátok ti a filmet, vagy csak néztetek, mint a birkák?

Na, mindjárt elmesélem, én hogyan látom.

Lester egy napon "felébred". Rájön, mennyire elvesztegette az életét és mennyire hiábavalóak azok a dolgok, amikért küzdött. Hogy mennyire elveszik ő maga abban a látszólag tökéletes életben, amit feleségével megteremtettek, és hogy mennyire értéktelen az a kirakatüveg, az a kalitka, amiben "élnek" - vagyis inkább élni próbálnak, hiszen ez az élet meglehetősen boldogtalan, örömtelen, sivár.
Megpróbál változtatni. Hol így, hol úgy. Az mindegy is.

De a film végén (mint azt már a bevezető monológjában is említi) meghal. Meghal úgy, hogy közben a szája egy félmosolyra húzódik. Meghal úgy, hogy tudja, része volt az igazi szépségben.

Ezt mondja a film végén: "Azt hiszem igen dühös lehetnék amiatt, ami velem történt, de nehéz dühösnek lenni, amikor oly sok szépség van a világban. Néha úgy érzem, hogy egyszerre látom mindet és túl sok. A szívem felduzzad, mint egy léggömb, és majd szétrobban. Aztán eszembe jut, hogy ellazuljak, és ne próbáljak meg belekapaszkodni. Aztán esőként rám hullik az egész és nem érzek mást, csak hálát, hülye kis életem minden percéért."

Jaj, ezek annyira elkoptatott közhelyek, de a dolgok lényege mindig az apró részletekben lakozik.
Jó volna, ha tudnám megint úgy szemlélni az életet, mint tizenpár évesen e film hatására.

Erről szól a szomszéd fiú monológja is: "Akarod látni a legszebbet, amit lefilmeztem? Egy olyan nap volt, amikor bármelyik percben leeshet a hó... és a levegő tele van elektromossággal... szinte hallani lehet. És ez a zacskó, csak... táncolt velem... mint egy kisgyerek, ha könyörög, hogy játssz vele. 15 percen át. Ekkor jöttem rá, hogy ott van... ez a teljes élet, a dolgok mögött...és ez a hihetetlen jótékony erő, mely azt akarja, hogy tudjam, nincs okom félni... SOHA. Tudom, a videó csak silány másolat... de segít emlékeznem. Emlékeznem kell... Néha olyan sok a... szépség... a világban... úgy érzem, ki se bírom... és a szívem... egyszer csak... megszakad... "

Pár szó a plakátról: először nem is értettem. Egy tökéletesre retusált női hasat ábrázol, rajta a film jelképévé vált "american beauty" nevű rózsával. Ám ott van rajta egy felírat: "...look closer" - vagyis nézd csak meg közelebbről, látni fogod, hogy ez nem valódi, nem is lehet valódi. A valóság majd a film nézése közben csap arcon.

Kevin Spacey természetesen nagyszerűt alakít, de hasonlóan remek Annette Bening is, persze szigorúan csak mint alakítás, mert karaktere tökéletes ellentéte Lesterének. És persze gyűlöltem, gyűlölöm a mai napig. Túl ismerős az, amire/akire emlékeztet...
Végül pedig megemlítem még, hogy a zene is jó, összességében pedig maga a film remek. Tizedjére nézve is, de a legelső mozis élmény után is úgy éreztem: nem lehet már mit hozzátenni, így kerek egész.

5/5