Szerelem második látásra

A new yorki Harvey Shine, reklámdalocskák szerzője épp a határán táncol, hogy elveszítse lassan amúgy is zsákutcába torkolló állását. Főnöke figyelmezteti, hogy már csak egy utolsó esélye maradt, így mielőtt Londonba utazik lánya esküvőjére, Harvey megígéri, hogy hétfő reggelre visszatér, hogy részt vegyen egy fontos találkozón, és meggyőzzön mindenkit képességeiről. Amint megérkezik a brit fővárosba, lesújtó hír fogadja: lánya nevelőapját kérte meg, hogy az oltár elé kísérje. Leplezve csalódottságát Harvey elmenekül az esküvőről, abban a reményben, hogy eléri gépét, ám ez nem sikerül. Felhívja főnökét, hogy elmagyarázza a helyzetet, de az azonnal kirúgja. Sebeit nyalogatva a reptéri bárban Harvey megszólítja az érzékeny, negyvenes közvélemény-kutató Kate-et. A nőt, akinek élete a munkája, alkalmi vakrandijai és rátelepedő anyja folyamatos telefonhívásai körgyűrűjébe zárva telik, megérinti Harvey személyisége, a férfit pedig inspirálja Kate intelligenciája és együttérzése. A találkozás mindkettejükben megmozdít valamit, és hamarosan azon kapják magukat, hogy egymás hatására kezd megváltozni a világ körülöttük - és bennük. (port.hu)

Először is, tisztázzunk valamit, még mielőtt bedőlnénk a kedves fordítóknak és valami huszadrangú sablon romantikus vígjátékra asszociálnánk azonnal a film címét meglátva; eredetileg ugyanis a készítők a Last Chance Harvey nevet szánták a produkciónak, ám a buta magyar nyelv minden bizonnyal túl gügye, hogy visszaadja ennek a bonyolult kifejezésnek a jelentését. Nagy kár ám, ugyanis ezzel szerintem sok nézőt vesztettek, pedig Dustin Hoffman és Emma Thompson neve már önmagában is garancia lehet a sikerre.

A történetről beszélve azonnal kijelenthetnénk, hogy ugyan kérem, ebben a filmben nem is történik semmi "nagy dolog", csak amit már az ajánlóban is olvashattunk; de van azonban benne sok kis apró részlet, jel, gesztus, rezdülés, ami mégis nagyon gyorsan szerethetővé teszi. Ezeket azonban látni - hallani kell, a rövid összefoglalás (egycsókos szerelmes film, sok sétával, sok beszélgetéssel, iróniával és őszinteséggel, kedves zenével, sírós-mosolygós jelenetekkel, egymásra találással; mindez ugye függetlenül a szereplők korától) önmagában még nem fog meggyőzni senkit.

Mégis, mielőtt nagyon belelovalnánk magunkat, elárulom, hogy az is eszembe jutott, hogy kicsit olyan ez a történet, mintha a zseniális, ma már szinte "alapműnek" mondható Mielőtt felkel/lemegy a Nap két főszereplője valami véletlen folytán lekéste volna a forgatást és ezért csak néhány évtized elteltével tudták volna elkészíteni a filme(ke)t. Még ezzel sem lenne baj, mert így is bájos és kedves és szerethető, csak én mégis valahogy úgy érzem, be van lassulva a korábban említett két klasszikushoz képest. Két magyarázatot látok erre: vagy azért érzek így, mert a szereplők tőlem korban jóval távolabb állnak, vagy pedig azért, mert több benne a "most a kamera távolról mutatja a párt, sétálnak és beszélgetnek, láthatóan nagyon jól érzik magukat" feliratú jelenet, pedig én e helyett is sokkal szívesebben hallgatnám őket...

Ezt a kis hibát leszámítva természetesen azért nagyon is tetszett a film, a két színész-óriás is azt nyújtotta, amit szokott és amit én is vártam; Emma Thompson film végi félig hisztis monológjának kulcs mondata pedig egészen biztos, hogy sokáig a fülemben marad még...

5/5