Első éjszaka

A film egy egyéjszakás kaland története. Clara és Nikolai egy partin találkoznak és végül a férfi lakásán kötnek ki. Hajnalban, mikor Clara megpróbál köszönés nélkül lelépni, beszélgetni kezdenek - ettől kezdve pedig történetük már nem csupán egyszeri kaland. Két idegen őszinte vallomása egymásnak, akik mindketten átlagon felüli érzelmi intelligenciával rendelkeznek és mégsem találják a helyüket a világban. Az egész cselekmény egyetlen éjszaka néhány óráját öleli fel, és szinte valós időben látjuk a főszereplő páros között lezajló eseménysorozatot. (port.hu)

Van az úgy, hogy az ember lánya olvas egy filmajánlót és arról azonnal az egyik kedvenc filmje, a Mielőtt felkel a nap jut eszébe. Hát még ha azt is látja, hogy francia('ul beszélő) filmről van szó! Nosza, össze is kapja magát, no meg szintén francia-fan barátnőjét, és elrobog a moziba megnézni, persze rögtön a magyar premier napján... 

... és természetesen jó nagyot is csalódik. Persze, hiba volt várni a megszokott közvetlenséget, kedves humort, beszélgetést, két rokon lélek egymásra találását. Hiba volt elfelejteni, hogy a franciák nem nyugszanak, míg legalább egy húszperces szexjelenetet meg nem mutatnak a kedves nézőnek. Hiba volt elfelejteni, hogy ők a világot is másképp látják, a mély is mélyebb, a sötét is sötétebb, a kiúttalanság is kiúttalanabb.

Nem is ragozom tovább, egyszerűen csak nem tetszett a film. Pedig állítom, hogy én voltam a leglelkesebb néző! Sokan már kb. a film felénél kimentek ugyanis a moziból. Én egészen az utolsó jelenetig reménykedtem, hogy valami történik, eljutunk valahová, valami megváltozhat, valamit tudnak, ha nem is nekünk, de egymásnak adni a szereplők. De csak annyit tudtunk meg, amennyit már amúgy is sejtettünk: az emberek egyre jobban eltávolodnak egymástól, próbálnak így-úgy boldogulni, az ürességük és magányuk fájdalmát csillapítani - mindegy hogyan. És természetesen a fő mondanivaló itt is csak az, milyen szar az élet, legjobb lenne eldobni, megszabadulni ettől az örök szenvedéstől...

Hát én erre most nagyon nem voltam befogadóképes. Nem értettem a szereplőket, nem értettem a beszélgetésük közbeni ki- és visszarohanásaikat. Igen, az élet szar, ha hagyjuk neki. Mindenki vadul keresi azt, akitől/amitől megszűnik a magányosság érzése, azt, aki megérti, vagy legalább nyitott arra, hogy meghallgassa. Igen, fájdalmat csillapítani sokféleképpen lehet: droggal, itallal, egyéjszakás kalandokkal. De hiába rendelkezel olyan "átlagon felüli érzelmi intelligenciával" (legalábbis az ajánló szerint), hogy felismered a céltalanságot és a magányt, egészen addig, míg azt hiszed, hogy majd fájdalomcsillapító sebtapaszaid fogják meggyógyítani töréseidet, csak saját kínjaidat fokozod. Szerintem ezek a szereplők az ő "átlagon felüli érzelmi intelligenciájukkal" együtt egész egyszerűen csak feladták az életet.

Szinte már haragszom erre a filmre. Nem kaptam tőle semmit. Próbálom mentegetni, hiszen régen szinte faltam ezeket a sötét, elmerengős művészfilmeket, de úgy tűnik, azóta sokat változott az ízlésem - vagy, az is előfordulhat, hogy egyszerűen csak telítődtem már ezekkel az érzésekkel. 

2/5