Charlie Wilson texasi kongresszusi képviselő volt, egy agglegény, akinek "Mulatozós Charlie" álarca mögött ott lapult a ravasz politikusi elme, a mély hazaszeretet, és az elnyomottak iránti részvét. A '80-as évek elején az egyre terjeszkedő szovjet megszállás nyomán ez az elnyomott Afganisztán volt. Charlie régi barátja, gyakori pártfogója és alkalmi szeretője volt Joanne Herring, Texas egyik leggazdagabb asszonya, a szenvedélyes antikommunista. Mivel úgy gondolta, hogy az Afganisztán megszállására adott amerikai válasz igencsak vérszegény, arra ösztökélte Charlie-t, hogy tegye meg a szabadságharcosokért azt, amire más nem képes: biztosítson pénzt és fegyvert a szovjet agresszorok kiűzéséhez. Charlie segítőtársa a hadműveletben Gust Avrakotos CIA ügynök, akit nem kellett nagyon biztatni, ha arról volt szó, hogy keresztbe tegyen a főnökeinek, akik nem ismerték el a munkáját. A hihetetlen akció eredményeképpen az Egyesült Államok a kezdeti 5 millió dollár helyett végül már egy milliárd dollárral támogatta évente az afgánokat, és ennek köszönhető, hogy a Vörös Hadsereg végül kivonult Afganisztánból. (port.hu)
Mindig félni szoktam az ilyen politikai sztoris, szenátoros, kongresszusos, FBI-os, CIA-s, fondorlatos és sok-sok háttérből mozgatott szállal teli filmektől, mert nagyon kell figyelnem, hogy értsem az eseményeket és a legfontosabb kapaszkodók általában csak egy-egy elhadart mellékmondatban hangzanak el. Viszont mindezek mellett is, ez a film most nagyon érdekes volt! Egyrészt azért, mert azt hiszem, most értettem meg igazán, hogy mi is az a hidegháború, másrészt meg azért, mert nagyon furcsa, rémisztő és bosszantó volt az a világ, amit elénk tártak. Nem is csak konkrétan a bemutatott képkockák miatt, hanem inkább azért, mert félelmetes belegondolni, hogy valószínűleg én sohasem fogom megtudni, mindez vajon mennyire hasonlíthat a valós politikai világhoz...
Fontos kritikai észrevételem csak egy van: szerintem a szinkron elég vacakul sikerült, úgyhogy jó lenne egyszer később majd eredetiben is megnézni a filmet, már csak a nagy nevű színészek miatt is. És ha már színészekről van szó: Julia Roberts furán néz ki szőkén, Tom Hanks furán néz ki ennyi idősen fél-pucéran, Philip Seymour Hoffman pedig szerintem alapból furán néz ki, de itt ráadásul először még szinte rá sem ismertem, hiszen sok-sok jó kis szerepe ellenére ő valahogy még mindig
Patch Adams úúútálatos szobatársaként maradt meg a fejemben. :) Persze azért mindhárman jók voltak, mint azt már eddig is megszokhattuk, de hármójuk közül nekem mégis ez utóbbi alakítás marad majd a legemlékezetesebb.
Nem is nagyon tudok ennél többet mondani a filmről, hiszen nem is nagyon értek hozzá, de az biztos, hogy a témaválasztást még így is izgalmasnak találtam, a kivitelezés meg nyilván pont ebből adódóan csak korlátozott keretek között mozoghatott és elkerülhetetlen volt, hogy mindenféle tankokat meg bombázásokat mutogassanak nekünk. Ugyanakkor a figyelemfelkeltés mindenképpen dicsérendő, mint ahogy az önirónia is, amivel az amerikaiak saját magukat mutatják be. Helyenként persze jön ám azért a jól ismert hősködős, szirupos, a nézőt hú-de-nagyon meghatni vágyó vonulat is, de szerencsére sosem közelíti meg az elviselhetetlenség határát, maximum egy ici-picit bizsergeti a tenyeremet. A vége pedig... hát, az volt a legnagyobb meglepetés! Ha nem így fejezik be, ha más lenne az utolsó egy-két jelenet, akkor most lehet, hogy csupa csúnya, gúnyos mondat állna csak itt.
4/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése