Szabadság, Szerelem

1956. Magyarország csupán egy kis csatlósállam a szovjet blokkban, de nagyhatalom is: vízilabda-válogatottja verhetetlen. A pólós srácok a vasfüggöny mögött is az élet császárainak érzik magukat; élvezik a sikert és a lányok rajongását, magabiztosak és összetartók. Eddig egyetlen egyszer veszítettek: 1955-ben, amikor egy moszkvai mérkőzésen a bíró nem engedte őket győzni. Mindannyian a visszavágásra, a melbourne-i olimpiára készülnek. Ám a történelem alaposan összekavarja a terveiket. Budapesten kitör a forradalom. A csapat fiatal sztárja, Karcsi és barátja, Tibi belekeveredik az utcai eseményekbe. Eleinte csak a kalandot keresik. Karcsinak megakad a szeme Vikin, a harcias műegyetemista lányon és a nyomában járva eljut a forradalom legfontosabb színhelyeire: ott van a Kossuth téren, majd a Rádió ostrománál is.

Idestova egy évtizede foglalkoztatta a gondolat Hollywoodban befutott hazánkfiát, hogy filmet forgasson 1956-ról, így tisztelegve a magyar forradalom emléke előtt. Sokáig nem talált olyan történetet, amely igazán megragadta volna, és izgalmas, átélhető formában mutatná be az akkori eseményeket. "Véletlen egybeesés, hogy pont 1956. december 6-án indultam el Magyarországról, azon a napon, amelyiken a magyar vízilabda-válogatott véres elődöntőt vívott a szovjet csapattal Melbourne-ben - mondja a világhírű producer." Végül ez adta az ötletet a filmhez: a két párhuzamos történelmi esemény, ugyanakkor zajlott az olimpia, mint amikor itthon kitört, majd elbukott a forradalom. (port.hu)

Ez a film számomra(!) majdnem egy tökéletes film. Első jele ennek néhány perccel a kezdés után máris látható volt, ugyanis majdnem azonnal elbőgtem magam... később pedig már nemcsak majdnem. Összeszégyelltem magam, ami miatt 23-án nem ünnepségen, hanem állatkertben voltam, és amiatt is, hogy ez a nap többnyire csak munkaszüneti napként él a fejemben. Mentségemre szóljon, nehéz téma, még a gimis töri tanárom is úgy volt vele, hogy maga sem tudta, mit taníthat '56-tal kapcsolatban és mit nem. Ha meg otthon szóba került, hát a szüleim meg persze teljesen más rendszerben teljesen mást tanultak, szóval már azt sem tudtam, kinek higgyek. Egy dolog biztos: szerencse, hogy még nem éltem akkor.
Na jó, azért nem vagyok teljesen hülye, tudom, hogy 1, nem holmi babazsúr volt ez az 54 évvel ezelőtti október, és hogy 2, a film is alaposan átszínezi az eseményeket... többnyire persze rózsaszínné, romantikussá. De az igazság talán valahol a kettő között lapulhat.

Térjünk vissza arra a bizonyos "majdnem"-re, amit rögtön azzal támasztanék alá, hogy utálom Fenyő Iván fejét és nyegleségét, pólós fiú ide, lazaság oda, akkor is csak alig-alig illik a szerepéhez; Dobó Kata pedig, bármennyire is megszerettem az elmúlt években, némelyik jelenetben teljesen olyan volt, mintha nem is tudna játszani, sőt, még talán beszélni sem. (Még szerencse, hogy mellékszerepben ott van Csányi Sándor is, akit pont ilyen lükének és vagánynak szeretek... ;) ) Emellett még megemlítem a háborús eposzokkal szembeni örök dilemmámat, még pedig azt az idegesítő "szentháromságot", hogy
1. bármekkora is a felfordulás, lövöldözés, öldöklés, a szerelmeseknek mindig akad egy békés zug, ahol nem ropog a fegyver, nem trappol a tank és ők tökéletes nyugalomban és harmóniában lehetnek egymáséi egészen hajnalig,
2. ha terhes vagy, vagy esetleg te vagy a kedves-de-esetlen, vastag szemüveges fiú, akit mindenki szeret, de igazából csak statisztaként tart számon, akkor tuti nem éled túl a következő lövöldözős jelenetet,
3. ha valaki hangosan kiabál és a kamera is sokáig időzik rajta, azt szintén hamarosan lelövik.

Gonosz vagyok és cinikus, tudom... de mindemellett meg nagyon is büszke arra, hogy ezt a posztot most magyarul írhatom. A filmért pedig kár, mert lehetett volna picivel jobb is, úton a tökéletes felé, de azt tényleg nem tagadhatom le, hogy engem már így is sikerült meghatnia, felkavarnia, mélyen érintenie...

4/5